Először egy éve adtál nekem jácintot

Találkozunk, elválunk; a világ: idegen szobák,

mereven állok, szívemet nyíl lőtte át.



Korosodó Cupidóm óvatos kujon,

a nyílhegyet kirántja, kettős fájdalom.

Ügyetlen karom ital s bűn hajléka,

tehetetlen nézem, ahogy kezdődik a séta.



Kezek összeérnek, szem elborul, remeg,

felszökken a szív, bőr alatt a vér hezseg,

akár a fagy, majd az álarc lehull,

s ő csupasz testemen az ágyban is úr.



Jácintom csalán, bár elhinni bajos,

a békává vált herceg lehellete fagyos.

„Mi lesz velünk?" „Élünk és meghalunk."

S a nyugtalan semmiben nem lesz balzsamunk.

Torz tagadás és hazugság örökké,

könnyeink mennyei csatákban válnak ékkövekké.



Nincs választás: a sors ítélte bátran,

találkozom veled egy idegen szobában.