Lábnyomok

Fiatal voltam. Hazavittelek
az erdőn át a szomszéd házba, mely
vendégül látott. Enyhe köd szitált,
fejedre húztad a csuklyát s szemed
úgy mosolygott felém bizalmasan.
Az út nedves volt. Talpaid nyomát
jól kirajzolta az erdei föld,
oldalt, ahogy lépegettél. Utad
részleteit magyaráztad. De most,
mondtad, most egy hosszabb következik.
S tréfáltunk, rejtve okosan a gyors
válás arcát, s elbúcsúztunk, a bérc
alatt, ahol az a sok szilfa áll.
Lassan indultam vissza az uton,
édes szépségeden merengve és
riadozásodon, s jókedvűen
remélve, hogy látlak hamarosan.
Boldogan így lebzselve még, az út
szélén, az erdő ázott talaján,
ott láttam talpaid körvonalát:
parányi nyom volt csak és illanó,
de a tiéd; te lépő, útrakész,
lombsötét, karcsú, tiszta, drága lány!
A nyomok-most szembejöttek velem,
ahogy az ösvény hazafele vitt:
te magad keltél lelki szemeim
elé belőlük. Láttam termeted
és kebled gyöngéd rajzú vonalát.
Jöttél s elmentél, szép álomalak.
A nyomok aztán halványodtak és
elmosódtak; erősebben esett.
S egyszerre szomorú lett a szívem:
szinte szemem láttára tűntek el
utolsó közös sétánk jelei