Az alvó szép

Beállt az éj, s szememre nem
Száll enyhe fátyola,
Nyilt ablakomra dőlve ki
Eszmélek tétova.
Körösleg immár semmi nesz,
Ellenben át felűl
Szép kedvesem lágy nyoszolyán
Pihenve szenderűl.

Ah mint mosolyg, szűz kebele
Miként emelkedik!
Nyakára folyt selyemhaját
Fohászi lengetik.
Gömbölyű gyönge karjait
Szivéhez érteti,
S boldog csalódás szárnyain
Hivét ölelgeti.

Hahogy talán reám mosolyg,
Ha nekem nyújt kezet,
Engem karol, szivére fog,
S mézajkihoz vezet:
Akkor, süvöltő vad szelek
S dörgő villámlatok,
Ti álomoszlató szerek,
Messzére szálljatok.

Ó bárha még a hajnal is
Utóbbad feslenék,
S felhők sötéti a napot
Homályba rejtenék.
Mélyebbre hatna bé talán
Szivén a képzelet,
S ha fölserkenne, akkor is
Engedne benn helyet.

Ámde ha mást hevít ölén,
S itat mézajkiról,
Hattyúnyakán ha más mereng,
S keblére más simúl;
A csintalant akkor zaj és
Robaj riassza fel,
S kivel enyelgtek álmai,
Ébren feledje el.