És mikor újra megcsókoltalak,
szólni se bírtál… Hangod szenvedő
állat hangja volt: olvadni akarva
símultak össze forró tagjaink
s a szerelemtől szavunk elapadt.
Elapadt, elakadt, – óh, szenvedő,
szegény kis állatom, mily részegen
néztél föl rám! Milyen édes beszéd
volt néma mosolyod, s mily túlvilági
ez az egész szótlan odaadás!
Most is így látlak, te szép, remegő
angyal és gyermek, virág és arany,
oly félénken s mégis úgy bizakodva
bújtál hozzám, mikor égő kezem
s ajkam simogató hulláma melled
bimbóiban gyönyörré merevült.
Küldd el ezt a verset szerelmednek! | |
|
További versek honlapunkról:
» A venyige Azt álmodtam éjjel, hogy testem
átváltozott:...
» A vak szerelem Phryne az ég havánál
Fejérbb alakkal...
» Ismeretlen szanszkrít költő Selymes húsa hozzád tapad, ölébe süpped
horgon...
» Álom és valóság Láttalak álmomban, harag ült szép homlokod...
» Chryseis Örvénylő éjszemében izzó vágyak
Felvillanó...
» Augusztusi ég alatt Emlékszel még az augusztusi égbolt
Tüzeire? - a...
» Az ékszerek Mezítlen volt s mert tudta, mit kívánok:
testén...
» Örökzöld Agyagból vétetett,
mondd ki a nevedet,
...
|