|
És mikor újra megcsókoltalak,
szólni se bírtál… Hangod szenvedő
állat hangja volt: olvadni akarva
símultak össze forró tagjaink
s a szerelemtől szavunk elapadt.
Elapadt, elakadt, – óh, szenvedő,
szegény kis állatom, mily részegen
néztél föl rám! Milyen édes beszéd
volt néma mosolyod, s mily túlvilági
ez az egész szótlan odaadás!
Most is így látlak, te szép, remegő
angyal és gyermek, virág és arany,
oly félénken s mégis úgy bizakodva
bújtál hozzám, mikor égő kezem
s ajkam simogató hulláma melled
bimbóiban gyönyörré merevült.
Küldd el ezt a verset szerelmednek! | |
|
További versek honlapunkról:
» Párzás idején
Muskotályos női száj:
lehelleted őszi...
» A szomju
Szomjas vagyok; de nem bort szomjazom,
És...
» Sasok szerelmi harca
Folyó partján haladva (reggeli sétán),
a légben...
» Szeressük egymást
Mosolygva várom azt a perczet,
Midőn láthatlak...
» Szörnyen szép
Miként Vesuv virágtakart tövében
Megrázva, most...
» A venyige
Azt álmodtam éjjel, hogy testem
átváltozott:...
» Vágyak
(a Kis Klapanciáriumból. Kárpáti Évának)
...
» Sugár
Hogy bomlanak, hogy hullanak
a fésük és gyürüs...
|
