|
És mikor újra megcsókoltalak,
szólni se bírtál… Hangod szenvedő
állat hangja volt: olvadni akarva
símultak össze forró tagjaink
s a szerelemtől szavunk elapadt.
Elapadt, elakadt, – óh, szenvedő,
szegény kis állatom, mily részegen
néztél föl rám! Milyen édes beszéd
volt néma mosolyod, s mily túlvilági
ez az egész szótlan odaadás!
Most is így látlak, te szép, remegő
angyal és gyermek, virág és arany,
oly félénken s mégis úgy bizakodva
bújtál hozzám, mikor égő kezem
s ajkam simogató hulláma melled
bimbóiban gyönyörré merevült.
Küldd el ezt a verset szerelmednek! | |
|
További versek honlapunkról:
» Tubarózsák
Ha majd a gyászos elmulásnak
Örök homálya rám...
» Pitypang
Kezed felé
Kezed, hajad felé
Kezed, hajad,...
» Mondják, hogy szép
Mondják, hogy szép, és én semmit se mondok,
mond...
» Aranybogár
A kislány az erdőben kószált,
még sohasem fogta...
» Hulló szerelmek nyugosznak
/Gizihez/
Hazaérsz. Messziről…
A hazavárás...
» Lucy
Átéltem egy vad szenvedélyt,
most hadd meséljem...
» A csók
Juszuf, a költő, hármat szeretett:
A dalt, a...
» Mindenek szerelme
Ó, nézd, az idő csodaszép,
gyere ki a...
|
