|
És mikor újra megcsókoltalak,
szólni se bírtál… Hangod szenvedő
állat hangja volt: olvadni akarva
símultak össze forró tagjaink
s a szerelemtől szavunk elapadt.
Elapadt, elakadt, – óh, szenvedő,
szegény kis állatom, mily részegen
néztél föl rám! Milyen édes beszéd
volt néma mosolyod, s mily túlvilági
ez az egész szótlan odaadás!
Most is így látlak, te szép, remegő
angyal és gyermek, virág és arany,
oly félénken s mégis úgy bizakodva
bújtál hozzám, mikor égő kezem
s ajkam simogató hulláma melled
bimbóiban gyönyörré merevült.
Küldd el ezt a verset szerelmednek! | |
|
További versek honlapunkról:
» Az alvó szép
Beállt az éj, s szememre nem
Száll enyhe...
» Napszonett
A vén díványon hentereg a Nap,
Magával hozta...
» Mondják, hogy szép
Mondják, hogy szép, és én semmit se mondok,
mond...
» Sasok szerelmi harca
Folyó partján haladva (reggeli sétán),
a légben...
» Testi háború
Villanyt oltottunk. Ágyba bújunk.
A szomszéd...
» Lucy
Átéltem egy vad szenvedélyt,
most hadd meséljem...
» Ősi nászdal
Pompájával bráhminos keneteknek
nyitotta meg...
» Chryseis
Örvénylő éjszemében izzó vágyak
Felvillanó...
|
