|
És mikor újra megcsókoltalak,
szólni se bírtál… Hangod szenvedő
állat hangja volt: olvadni akarva
símultak össze forró tagjaink
s a szerelemtől szavunk elapadt.
Elapadt, elakadt, – óh, szenvedő,
szegény kis állatom, mily részegen
néztél föl rám! Milyen édes beszéd
volt néma mosolyod, s mily túlvilági
ez az egész szótlan odaadás!
Most is így látlak, te szép, remegő
angyal és gyermek, virág és arany,
oly félénken s mégis úgy bizakodva
bújtál hozzám, mikor égő kezem
s ajkam simogató hulláma melled
bimbóiban gyönyörré merevült.
Küldd el ezt a verset szerelmednek! | |
|
További versek honlapunkról:
» Te: meleg száj...
Te: meleg száj.
Te: meleg szem.
Ha fázom:
Nála...
» Ha...
Ha oly végtelen szeretsz, ahogyan én,
és...
» Napszonett
A vén díványon hentereg a Nap,
Magával hozta...
» Szörnyen szép
Miként Vesuv virágtakart tövében
Megrázva, most...
» Úgy tudlak Téged
Nem rejtőzhetsz el már előlem,
nem menekülhetsz....
» Boldog szerelem
Kedvesem, gyönyörüségem,
Könyörülj már rajtam,...
» Lusta báj
Csinos vagy, gonddal öltözött,
mint ünnepélyre...
» Szerelmes fogadás
Mért epeszted bánatokkal
Lelkedet?
Ah, ne...
|
