|
És mikor újra megcsókoltalak,
szólni se bírtál… Hangod szenvedő
állat hangja volt: olvadni akarva
símultak össze forró tagjaink
s a szerelemtől szavunk elapadt.
Elapadt, elakadt, – óh, szenvedő,
szegény kis állatom, mily részegen
néztél föl rám! Milyen édes beszéd
volt néma mosolyod, s mily túlvilági
ez az egész szótlan odaadás!
Most is így látlak, te szép, remegő
angyal és gyermek, virág és arany,
oly félénken s mégis úgy bizakodva
bújtál hozzám, mikor égő kezem
s ajkam simogató hulláma melled
bimbóiban gyönyörré merevült.
Küldd el ezt a verset szerelmednek! | |
|
További versek honlapunkról:
» Sugár
Hogy bomlanak, hogy hullanak
a fésük és gyürüs...
» Mindenek szerelme
Ó, nézd, az idő csodaszép,
gyere ki a...
» Mesét mondok
Ott künn hüvös van kikeletkor,
Szívünkben...
» Párzás idején
Muskotályos női száj:
lehelleted őszi...
» Most csak
Most csak melléd fekszem és nézlek,
de nem...
» Vonakodó kedvesemhez
Ha sok időnk lenne e földtekén:
vonakodásod nem...
» A venyige
Azt álmodtam éjjel, hogy testem
átváltozott:...
» Szerették egymást
Szerették egymást!
Kék ajkuk megszenvedte a...
|
