|
És mikor újra megcsókoltalak,
szólni se bírtál… Hangod szenvedő
állat hangja volt: olvadni akarva
símultak össze forró tagjaink
s a szerelemtől szavunk elapadt.
Elapadt, elakadt, – óh, szenvedő,
szegény kis állatom, mily részegen
néztél föl rám! Milyen édes beszéd
volt néma mosolyod, s mily túlvilági
ez az egész szótlan odaadás!
Most is így látlak, te szép, remegő
angyal és gyermek, virág és arany,
oly félénken s mégis úgy bizakodva
bújtál hozzám, mikor égő kezem
s ajkam simogató hulláma melled
bimbóiban gyönyörré merevült.
Küldd el ezt a verset szerelmednek! | |
|
További versek honlapunkról:
» Neked, élőnek
Ha hosszan nézem karcsún omló tested,
folyót,...
» Mariann a kádban
Mire ébredtem máma?
Zúgatják a csapot.
Túlságos...
» A szomju
Szomjas vagyok; de nem bort szomjazom,
És...
» Szerelmes vers
Öt ujja fon, tíz ujja köt,
két karaja átéri a...
» Szerelemben a szerelem
Ámor, fehérré s vörössé ne tedd
a gyönyöreimet
...
» Annuska lelkem
Annuska lelkem,
szeretsz-e engem?
szeretsz-e...
» Napszonett
A vén díványon hentereg a Nap,
Magával hozta...
» Lucy
Átéltem egy vad szenvedélyt,
most hadd meséljem...
|
