|
És mikor újra megcsókoltalak,
szólni se bírtál… Hangod szenvedő
állat hangja volt: olvadni akarva
símultak össze forró tagjaink
s a szerelemtől szavunk elapadt.
Elapadt, elakadt, – óh, szenvedő,
szegény kis állatom, mily részegen
néztél föl rám! Milyen édes beszéd
volt néma mosolyod, s mily túlvilági
ez az egész szótlan odaadás!
Most is így látlak, te szép, remegő
angyal és gyermek, virág és arany,
oly félénken s mégis úgy bizakodva
bújtál hozzám, mikor égő kezem
s ajkam simogató hulláma melled
bimbóiban gyönyörré merevült.
Küldd el ezt a verset szerelmednek! | |
|
További versek honlapunkról:
» Megyek feléd
Úgy jön ma már, mintha álmodtam volna,
hogy itt...
» Vonakodó kedvesemhez
Ha sok időnk lenne e földtekén:
vonakodásod nem...
» Mesét mondok
Ott künn hüvös van kikeletkor,
Szívünkben...
» Vállad akasztófáján
Vállad akasztófáján lóg a testem,
szemed...
» Te sem vagy fehérebb
Érzem halántékom
kék ütőerének
ugrálását,...
» Tenger és alkonyég között
Tenger és alkonyég között
a szerelem...
» Chryseis
Örvénylő éjszemében izzó vágyak
Felvillanó...
» Ősi nászdal
Pompájával bráhminos keneteknek
nyitotta meg...
|
