|
És mikor újra megcsókoltalak,
szólni se bírtál… Hangod szenvedő
állat hangja volt: olvadni akarva
símultak össze forró tagjaink
s a szerelemtől szavunk elapadt.
Elapadt, elakadt, – óh, szenvedő,
szegény kis állatom, mily részegen
néztél föl rám! Milyen édes beszéd
volt néma mosolyod, s mily túlvilági
ez az egész szótlan odaadás!
Most is így látlak, te szép, remegő
angyal és gyermek, virág és arany,
oly félénken s mégis úgy bizakodva
bújtál hozzám, mikor égő kezem
s ajkam simogató hulláma melled
bimbóiban gyönyörré merevült.
Küldd el ezt a verset szerelmednek! | |
|
További versek honlapunkról:
» Szerelmes fogadás
Mért epeszted bánatokkal
Lelkedet?
Ah, ne...
» Mariann a kádban
Mire ébredtem máma?
Zúgatják a csapot.
Túlságos...
» Szonett
Nem váglak ketté lélekre meg testre
oly éles...
» Hulló szerelmek nyugosznak
/Gizihez/
Hazaérsz. Messziről…
A hazavárás...
» Egy leány
Egy kobzos görögös lányt szeretek én,
Akit ti...
» A fürdőző Hajna
A Zalán futásából
Hajló fényében ragyogott...
» Ifjú szerelem
Nem jobb gyönyörre kelni fel,
Mint űzni éjen...
» Mesét mondok
Ott künn hüvös van kikeletkor,
Szívünkben...
|
