|
És mikor újra megcsókoltalak,
szólni se bírtál… Hangod szenvedő
állat hangja volt: olvadni akarva
símultak össze forró tagjaink
s a szerelemtől szavunk elapadt.
Elapadt, elakadt, – óh, szenvedő,
szegény kis állatom, mily részegen
néztél föl rám! Milyen édes beszéd
volt néma mosolyod, s mily túlvilági
ez az egész szótlan odaadás!
Most is így látlak, te szép, remegő
angyal és gyermek, virág és arany,
oly félénken s mégis úgy bizakodva
bújtál hozzám, mikor égő kezem
s ajkam simogató hulláma melled
bimbóiban gyönyörré merevült.
Küldd el ezt a verset szerelmednek! | |
|
További versek honlapunkról:
» Szerelmes vers
Öt ujja fon, tíz ujja köt,
két karaja átéri a...
» Párzás idején
Muskotályos női száj:
lehelleted őszi...
» Napszonett
A vén díványon hentereg a Nap,
Magával hozta...
» A szomju
Szomjas vagyok; de nem bort szomjazom,
És...
» Leszbosz
Latin tivornyák s hellén vágyak anyja,
Leszbosz,...
» Szeretlek-e?
Szeretlek-e? Mit kérdezed?
Hisz lángoló...
» Szonett
Nem váglak ketté lélekre meg testre
oly éles...
» Litániák
Lia, a messziségen,
mint holló, fönt az...
|
