Litániák

Lia, a messziségen,
mint holló, fönt az égen,
a szürkeség felett:
repül feléd a vágyam,
hol síró szellő lágyan,
csak egy: „Isten veled".
Elmultak már a csókok,
s e bokrétán a pókok,
selyemből sátrat fontak, —
sátor, vagy tán csak baldachin .
de siralom és csupa kín :
s bennt látok egy halottat.
* Ez itt az asztal, édes,
hol álmaid negédes
biborhajnala él,
mig kint, dió-állék felett
borzongat álmot, levelet
a füttyös őszi szél.
Lelkemben alig fér a
halállal terhes éra
és kinn : eső ered . . .
Jó lenne ; újra lelnél
kecsesen itt lehelnél
s itt látnám a fejed,
az asztalon, előttem,
hol álomperzsát szőttem,
itt lenne homlokod :
és kéken és lezárva
és csókra sohse várva
hűs ajkad, a csukott.
Enyém lenne, enyém,
— szent sirvirágedény —
pokol-hajadnak sodra,
e bűvös, dús fonat!
S ha jő az alkonyat:
merev, bús homlokodra
a homlokom szoritnám, •
s emléktüzekre szítnám
multunk, mi elhagyott:
a csókot, a legelsőt,
a holnapot, az elsőt,
s az első tegnapot!
Aztán ujjammal érném
s pilládat arra kérném,
hogy nyiljon újra fel:
s az álmokat, a voltat
s a világot, a holtat,
hadd nyelje újra el.
Hajad gyászfátyolára
meredne, mint csodára
e két bús szemgolyó :
a csókommal takarnám,
a szemfedőt akarnám,
— szent fájdalomfolyó !
Hajad öleljen át,
ha megroppanni lát
a bárdos, bősz halál:
ki homlokoddal szemben
sárgán és megmeredten
új homlokot talál!