Sári, ne vigyorogj rajtam

Sári, édes, milyen
boldogan vigyorogsz, abban az aprómintás
ruhádban, ami még akkor is megvolt,
amikor összekerültünk.
Föl is vetted néha.
Túl sok alkalmad nem volt
azon az egy nyáron.
Milyen boldogan vigyorogsz
ezen a jóval korábbi felvételen,
amikor egy még jóval korábbi
férfival éltél.
Vigyorogsz a fal előtt.
És úgy néz ki, mintha volna melled – – –
Meg az érettségi fényképed is itt van.
Ódri Hepbörn
stílusban villogtatod
a fogsorodat.
Az aprómintás
kékfestő ruhát
elajándékoztad
valami Zsófinak vagy Zsókának.
Az biztos, hogy egy kék bugyi volt rajtad.
Mert amikor a barátnőd
fölpróbálta a ruhád,
le kellett hogy vessed.
A próbához persze, neki is le kellett
vetnie a magáét.
Megkért: „Fordulj el, légyszives.”
Én természetesen elfordultam,
s természetesen a tükör felé.
És összenéztünk a tükörben,
ő alig észrevehetően kacsintott.
Te észrevetted,
és jellegzetesen megrándult a szád,
de egy szót sem szóltál.
Ő maradt a ruhádban,
te fölvettél egy másikat.
(Csak az lehetett rajtad,
az a kék bugyi,
mert az az az este volt, amikor
rád zártam az ajtót,
hogy magadra nyithasd a gázcsapot,
és alig hiszem, hogy a boncmesterek
tiszteletére nadrágot váltottál volna.)
Deguszta egy bugyi volt.
Utáltuk is mind a ketten:
te fölvenni, én lesodorni rólad.
De akkoriban
(64-65)
nem lehetett még kapni ezeket a mai
poklokig hevítő fehérneműket.
Amikor utoljára láttalak,
a dögcédula ott volt a bokádon,
utált asszonyneveddel.
(Milyen fiatalok
voltunk! Én nem vagyok „né”!
mondtad és eldobtad
a jegygyűrűdet a VIDÁM
presszóban, ahol először üldögéltünk együtt.)
Aztán a dögcédula a bokádon,
és vigyorogtál.
Vidoran, hamuszürkén.
És én szerettem volna rád feküdni,
lehúzni azt a bizonyos bugyit,
a koporsófödelet meg magamra.
(Azok a szarbarna munkakoporsók,
amikben az elföldelendő
anyagot mozgatják.)
Mondtam valami hülyeséget a tetemeseknek,
hogy engem is veled együtt,
ők meg mondták, hogy kivel szórakozzak, illetve
az egyikük – az igazság kedvéért
ezt hozzá kell tennem – azt mondta:
megérti a lelkiállapotomat.
A lelki
áll a potom
potomság.
Adtam a főhullásznak egy kilót. (Az akkor még pénz volt.)
Aztán a SZIMPLA eszpresszóban megvirradtam
tetemes mennyiség elfogyasztása után.
S még ugyanaznap minden magyarázat nélkül
kiléptem utolsó munkahelyemről.
Aztán egy másik
eszpresszóban kiesett a kezemből
a kávéscsésze.
De te most már örökre
boldogan vigyorogsz:
mint a széncsúszdára tévedt macska.
(Úgy hat évvel később lapátoltuk ki
a szén alól. Mosolygott.)
Te meg abban az aprómintás
ruhádban, ami még akkor is megvolt,
mikor összekerültünk.