Azoknak a szerelme tetszik nekem,
akik a villamoson is csókolóznak szégyentelen,
amíg a vonat indul, aztán a férfi az állomásba visszaszalad,
ott kell olvasnia a távírószalagokat;
az asszony meg a kocsiban egyedül marad,
de nem sír, és úgy pillant mindenkire,
mintha az egész lenge földön csak neki volna szíve.
Vagy akik fél-rom házukban összebújnak
földrengés után, s arról suttognak, hogyan rakhatnak újat,
s egy újabb földrobajtól ijedten, mikor roskad a mész,
terveznek makacsul tovább, kézbe-kéz.
Vagy akik ragályos kislányuk fölött éjszakáznak,
s úgy takarják el tőle a halált, mint hideget a házak,
és mikor meggyógyul s az udvaron megint rózsát nevel,
csak akkor buggyantják ki holt-rémült könnyeiket.
Vagy akiket tenger szakít el egymástól
és ők már vízözönnek érzik szívüket a vágytól,
de csak levelekkel egyesülhetnek s az izzó betük
már géppuskaként lyuggatták össze mindenük,
hogy csak a reményük él, az a pillanat,
mikor a papírból egymás gyöngy-mellére omlanak.
Vagy akik már tíz éve gyereket várnak,
és már a szemük héja is fiúcska-fáradt,
s úgy ülnek horpadt este a küszöbük előtt,
hogy legalább azt szüljenek egymásnak: hű időt.
Vagy akik azt sem tudják, mivel játszanak,
úgy álldogálnak jázminos kapuk alatt;
csillagok küldik őket, de nem tudják sehogy,
sehogy eltépni az együttlétből szőtt szalagot,
és zsibbadt lábbal, éhesen, éjszaka,
mint akik idegenbe, úgy csapódnak haza.
Vagy akiknek társát ez a föld
visszaölelte, s most csak a gyermekükben ölt
már testet az az egyetlen, az a tele-szív;
mint őtmagát, imádják a gyermekeit;
alkonyatkor megmosva madárka-lábukat,
hiszen azzal az ágyba ő szalad.
Vagy akik már húszévesen egymásra lelnek,
zsenge húsukból építve paradicsomkertet,
amit a kő-vén szomszédok is megirigyelnek,
mert olyan sűrű ez a kert, oly bimbós minden ága,
hogy ötvenszer sem árt neki a természet halála,
s csak amikor már görnyedtek s havasan-őszek,
adják meg lombjukat a végső-tiszta ősznek.
Vagy akik, ha már tudják, hogy nem szerelem
az az árnyék, mi sávot húz szemeiken
s gondolkodnak s elejtik egymás kezét szelíden,
hadd keressen, amíg egy holtig-hű tenyérben meg nem pihen:
azoknak a szerelme tetszik nekem.
Küldd el ezt a verset szerelmednek! | |
|
További versek honlapunkról:
» Együgyű szerelmi vallomás Szeretlek, mint a gyökerét a fa
és mint az...
» Vallomás Nemcsak téged
szeretlek, akitől jutalmul s...
» Szerelem és barátság A szerelem, Lidikém, ollyan, mint reggel az...
» A végén Szótlanul nézlek és nem érzek semmit,
várok...
» Szeress, ne kérdezd Szeress, ne kérdezd, hogy miért,
Ha nem...
» Magdolna vár "Ne menj tovább. Hűs már az este.
Az utakon...
» Vers III. És én még várok. Várok. Hisz ma még
A rádvárás...
» Három napja Három napja szivemen
hintázik a szerelem,
hintá...
» Déli árnyak Szeretem nappal a lámpavilágot,
a sárgaszin,...
» Mennyasszony-koszorus.. Mennyasszony-koszorus hajad
Minden szála legyen...
» Legszebb versem Az első versem rossz és hosszú volt,
s tőlem...
» Bűztül üdült s füsttűl ürült tüzű szűzrül Szűz! űzfűz fűlt bűz? - űzfűz füt, füstül ürült...
» Jelentés összefutásról telefon: teénte máris indulj máris
csupáncsak-ha...
» Tündérmenet A tücsök cirregve fölneszel.
Testem hűs álmokat...
» Végre! Itt vagy végre hő karomban
Szívem, lelkem...
» Boldogság Boldog az, ki e világon
Senkit nem szeret,
Élve...
» Első szerelmemhez Hagyd a szerelmes dalt, e dallam
szívemre...
» Magyar költő a XVI. században Hajnalban a mezők füve harmatozik;
nap kél;...
|