Én nem voltam akkor én.
Mégis, hová lett száz romboló éjszakám s megmosolygása annak ami van?
- Valami csendet parancsolt és csendet tertemtett agyam lázadó sikátoraiban.
És nem mosolyogtam azon, hogy szembenülünk
És hogy most kék szem, zöld ruha, keskeny kéz s ibolyacsokor delejez s hogy akarok aludni
S hogy állunk, állunk, amig úgy érzem hogy repülünk
S hogy a gondolhatlanul nagy és keringő világról s életeiről s üzleteiről mit sem akarok tudni
És azon, hogy tudom, hogy most valahova, másfelé gondolsz -
S hogy mégis reszketve, remegve fognám a percet
S hogy megöregszünk sápadtra vál, távolodik, semmibe vész ami ma a szivembe metszett -
S hogy a jövő szörnyű csapásokat nekünk is tart és hordoz...
Hogy nem mosolyogtam akkor ezeken!
Hogy megtagadva, elfelejtve régi-régi énem: születtem újra! -
Hogy lehetett? És hányszor fog még lehetni?
És meddig kell okulnom, s alázkodnom s vigasztalódnom, míg mondhatom: a tanulásnak vége
És nyugodt és isteni életemet élem...
Meddig?... Meddig?
Küldd el ezt a verset szerelmednek! | |
|
További versek honlapunkról:
» Kezem a kezedben Hallod? Ez az a szél
mely kitépi a fák...
» Zenit Az utunk felfelé ivel;
Minden csók, minden...
» Várlak Éjfél van, és én még nem alszom.
Hallgatom a...
» Érted Csodálom a gyönge embert,
Kiről mondák, regék...
» A szerelem Mi a földi élet s minden ragyogványa
Nélküled,...
» Szerelmes vers Ajtómnál álltál. Nem engedtelek be.
Akárhogy...
» Donna Paula Donna Paula, büszke nagyon,
Harminchárom őse...
» Szemed íve Szemed szivem egész körülveszi,
édes táncával...
|