Évszakok himnusza

Szerelem töri szívemet egyre,
zöld ágakat és vörös erdei epret
és rétet arany kutyatejjel
telehintettet sétáltat előttem, amint a szemem behunyom,
behunyom szemem és a menet leeresztett
szemhéjam alatt tovaléptet,
kavarognak az ifju tavasznak
hajtásai, bokrok a szikrapatájú
nyár lángjai közt, a lemállott
faldarabon kopog őszi eső, s a karácsonyi hótakaróból
pálmafa nő a magasba kiváncsi
gyermekek izgalom- és meseszülte virágzó várakozása.
Most tudom én, minek ez mind!
Tudom én, a szemem csak azért van,
hogy lássa, amit sose láthat a néző, mit csak a látó,
mit csak a vak láthat meg, a dolgok alázatos áramlását.
Mert csak azért telik annyi vigasztalan óra, azért jön
hozva közönytől langyos szókat, hogy beboruljon,
és csak azért jön a kéményseprő, hogy mosolyogjon
bennem e zsarnoki érzelem; éjjel a hold és nappal a nap
csak azért intézi futását, hogy tervelje közös nagy
gonddal a pillanatot s meghozza, amint ott állok az erkély
íve alatt, kitekint, nem látom egész arcát, hisz a párkány
elfedi (mért hogy üvegkastélyban nem lakik?) ámde
látom a homloka domboru tündökölését
s némi aranyhajakat, tudom azt is, hogyha sötétben
köztük surran a fésü, nyomán halk zajjal a kék láng
pászmákban fut, száll a magasba.
Int, intek, lehanyatlik a kép, tovalépek könnyült
és nehezült szívvel, viszem ezt is, tartva kerűlő
útakon át sírom fele, hogy legyen ott is a társam e kép, a mezőn majd
jár a tavasz szele, fény táncol, s én mélyen alatta
fekszem a színleg sűrű homályban, e kék meg arany láng
magasabb fényétől elboritottan;
s még később, ha az Úr megkérdi: mi tetszett,
hogy a földön mit láttam, mi kapott meg,
hogy e sistergő ragyogásról szólhassak s dícsérjem is érte
akkor egész művét és lelkesedőn helyeseljem.
Kín, buta kín ugrál a szivemben;
ide-oda botladozik, töri bordám rácsait egyre,
ágról-ágra aként rebben, mint sárgahasú kis
szánnivaló, mosolyognivaló, hivogatnivaló zöldszárnyu madárka.