Megnyugvás

Maradj velem te csöndes szürkeség,
Te vágytalan, szelíd, nyugodt magány,
A vérem is nyugodt, nem lázong, nem ég,
Mig csüngök némán hangod dallamán.
Maradj velem
Hát szüntelen...
Dúdolva tompán egyhangú dalod,
A lelkem is végkép elaltatod.

Ne félj, ha örök társamul szegődsz,
Hogy elhagylak majdan hűtlenül...
Lelkem már nem feszíti büszke gőz,
Mindinkább bágyad, mindinkább lehűl
Maradj velem
Hát csöndesen
És az ellobbant vágyak mozdonyát
Bágyaszd el, hütsed le tovább, tovább...

Igaz, úgy hittem, hogy e szürkeség
Pályámon egy kis állomás csupán,
Honnét majd, új erőre kapva még,
Kiszáguldhatok uj célok után,
S a láthatár
Csak arra vár,
Hogy elérjem, hogy legyen az enyém, —
Miért tagadnám: ezt, ezt hittem én.

E hit elszállott... s most nem áltatok
Senkit, senkit... de önmagamat sem!...
Igaz, kissé bús, hogy minden vágy halott,
S az álmokban sincs többé már hitem
Ilyen nagyon
Fiatalon —
De igy se rossz élni, sőt kincset ér,
Ha van hozzája csöndes, szürke vér.

Hozzád hasonló, vágytalan magány,
Kihez, im, esdek, hogy maradj velem,
Hadd csüngjek hangod szelíd dallamán,
Ha már a lelkem vágyni képtelen —
Maradj velem
Hát csöndesen
És az ellobbant vágyak mozdonyát
Bágyaszd el, hűtsed le tovább, tovább...