|
A boldogságunk némán meghúzódott
És mi is hallgattunk a titkolódzó csöndben.
Kályhánk lángja is örömmel lobogott
S ajkunkat a szerelem szárazra perzselte.
A komoly falióra se mormogott
S meghökkentek akkor a büszke, fehér falak...
Álomban mindig egészen enyém vagy.
S hiszem fönn is néha, hogy megcsókoltalak.
Küldd el ezt a verset szerelmednek! | |
|
További versek honlapunkról:
» A tihanyi Templom-hegyen
Mennyi ég! Mennyi kék! Zöld! Mennyi
Balaton,...
» A bús legény
Forgószél megy út közepén,
Csoportokat dobál...
» Amikor a holdra bámultam s a távollevő kedvesre gondoltam
A hold a fényes tengeren dereng és
hatalmasan...
» Kellesz nekem
Kellesz nekem, mint napfény kell a fáknak,
Tikka...
|
