Bolyongás

Éj van, csöndes, holdvilágos, hideg, késő őszi éjjel;
Lombtalan fák hosszú, keskeny, kékes árnya bús sötéten
Ing a dérmart pázsiton...
Merre járok?... nem tudom!... de sejtem azt, hogy jártam erre
Egyszer régen, mikor még e sok lefonnyadt, holt levélke
Fenn zöldelt az ágakon.

Régen volt!... akkor mosolygott még a táj is, - ő is, - én is.
Vége van már... oh azóta sok mindennek vége: mégis
Egy, az emlék, él tovább.
Ez kisér az éji úton, mint a fény, mit homlokomra
Tört sugárból tündöklő, de jéghideg füzérbe fonva
Hullatott a holdvilág.

Éj van, csöndes holdvilágos, hideg, késő őszi éjjel;
Minden ház sötét, csak egyet látok még rőt lámpafénynyel
Fölcsillanni ablakán.
Ki virraszt ott?... nem tudom... de sejtem azt, hogy édes álom
Ringatott ott egyszer engem... és a bűvös, édes álom
Mást is ringatott talán.

Vége van már!... mégis úgy vonz ez a rideg, néma tájék,
Mintha most is illatozó virágágyak között járnék,
Úgy mint akkor - ővele...
Kong alattam a fagyos föld, hideg dér hull forró főmre
És az ablak, honnan egykor édes csókkal váltam tőle:
Jégvirággal van tele.

Éj van, csöndes, holdvilágos, hideg, késő őszi éjjel;
A sövény jeges bozótját oly remegve vonja széjjel
Láztól reszkető kezem...
Hol van ő?... csak egyszer lássam!... egyszer még csak, utoljára,
Ugy mint egykor: mosolyogva, ölelésre, csókra várva,
Boldogan, szerelmesen!...

Vége van már!... a kit ott benn elborít a lámpa fénye,
Nem vár az már mosolyogva édes csókra, ölelésre
Engem többé sohasem...
Sír, nyög a szél, hull a levél, zörögnek a csonka ágak,
Dér vonja be szemfedővel porló kelyhét a virágnak,
Minden, minden - holttetem.

Éj van, csöndes, holdvilágos, hideg, késő őszi éjjel,
Lombtalan fák hosszu, keskeny, kékes árnya bús sötéten
Ing a dérmart pázsiton...
Merre menjek?... nem tudom... de bármerre hajt el a végzet,
Mindenütt csak boldogságom szétzúzott, rommá enyészett
Bús képéről álmodom.