A viaszbaba

Sovány, kicsiny volt nem magaska,
Füle helyén két szörnyü laska,
Nem volt ügyes aranyhalacska:
Egy borbélynál volt ő inaska.

Sántitott is szegényke csöppet,
Sokat csiptek rajt és ütöttek,
De könnyei, lám, még se jöttek,
Szemei mosolyban fürödtek.

Neki a régi, csúnya műhely
Nem volt börtön, nem volt szörnyű hely,
Sőt egy mesés, egy gyönyörű hely;
Mert volt ott, hej, egy gyönyörű fej...

Egy fej, mely aranyhajat hordott,
Inaskára mindig mosolygott,
Ajkán a jóság méze csorgott,
Ezért volt az inaska boldog.

Szerelmes volt szegény e fejbe,
Akár a légy a mézbe, tejbe,
Bámúlta őt lázban figyelve:
A látással sosem betelve.

Minden garaskáját e nőre
Költötte el vakon, a dőre,
Selyemblúzra, szép karkötőre,
Köves gyűrűre, főkötőre.

De boldog volt és biztos abban:
Övé a nő a kirakatban,
Az istennél is biztosabban
Hitt benne napról-napra jobban.

Igy éldegélt... közben legény lett,
Vénült... kopott... a mély siré lett;
...A szép viaszfej másoké lett:
Mert látjátok: ilyen az élet.