Egy férfi megismer egy nőt az utcán

Páfrányfenyők legyezős árnyalagútján –
Ősöreg fák! valamennyi élő
Társuk közül legrégebbóta nem
Változtak – árnyuk alagútján
Követek egy nőt. Haja nyers-aranyát
Legyező-nap szövi. Más nők, jó pénzért
Horgolták édes pezsgőszín anyagból
Bőre burkát, mely feszül-ernyed hosszú
Combján, tekereg édes tomporán,
Ahogy ring a fényben szemek sorfala közt.
A vénuszhajnak nevezett fa árnya
– E fáról nem tudjuk bizonyosan,
Nő-e vadon? – pettyezi szőke, majdnem
Szőke francia-tincsét; sudáran, szinte pálmasudáran
Ring, szeli a vízmosásos levegőt könnyű-tisztán,
Halad tűsarkán, férfi-szemek csodája…
S mert én – Swannal épp ellenkezőleg –
Elmondhatom: esetem ez a nő, meghitt
Újdonságként követem, típusa
Új példányát, s eszembe jutnak
Lorenz frissen keltetett kislibái,
Ahogy kikecmeregve a tojásból
Lorenzre néznek s azt hiszik: az anyjuk.
S a kis sáp-sáp család mindenhová
Követi eztán; s hogy egy liba, épp az anyjuk
Jött szembe, Lorenzhez bújtak előle riadtan.



Rám rajzolódik e test-alak,
Melyet követek, az édes-ismeretlen
Sóhaj-szegő kontúr, mely így sóhajt:
„Tied Vagyok, légy az enyém !”
S követve ezt az új, valamiképp
Mégis meghitt, ezt az ifjú, mégis már-volt
Formát – mintha ifjodnék, én s a század.
Él még Strauss, a bajusza épp hogy őszül,
A zenészekre bömböl: „Hangosabban!
Még! Még! Hallom Frau Schumann-Hein hangját…”
Vagy – más kép – a hószin vén lelkesen
Szól a karmesterekre, játsszák az Elektrát
Szentivánéji tündérzene-szerűen;
A haldokló Proust kortyol jegelt söréből,
S változtat Bergotte halálán saját
Tapasztalatai alapján; Garbo
Párizsban komisszárnő, figyelmesen hallgat épp egy
Hangot: hogyan találkozott McGillicuddy és McGillivray,
S szólt McGillivray McGillicuddynak – nem, McGillicuddy
McGillivraynek – azaz McGillivray… Szól Garbo,
Nagy-komolyan: „Bál ne találkoztak volna.”



Követve ezt a nőt eszembe jut, hogy
Mielőtt idevetődtem, hajnalban az erdőn
A Madarak Ébresztője keltett,
E kórus, mit naponta elzeng a madárhad –
S én szóltam férfivággyal: „Hozzon újat e nap!”
Köröskörül a madarak végtelen
Komolyan, hajthatatlan így esengtek:
„Legyen ez a nap is, akár a többi!”
Ó, fordulj meg már,
Nézz a szemembe s mondd: „Tiéd vagyok,
Légy az enyém!”
S vágyam megvalósul. De
Találkozván szemünk, szemed a vágyam
Súlytalanságába nehezéket ejt:
Ember-lényét, ki majd sért vagy segít,
Jó lesz hozzám, s kihez jó lehetek,
Aki bőg majd, mikor dühösködöm, hogy
Nem szereti Elektrát, s megtárgyalhatjuk Proustot.
A megvalósult vágy: az élet. Élek.
Fordulj meg, villantsd szemed a szemembe,
S arcodon mint levél-árny vagy madárszárny
Suhanjon át, libbenjen át, hogy én –
Hogy nincs hozzám hasonló a világon,
S hogy bárcsak… Bárcsak…
S ennyi már elég.



De a képzelődésből is. Gyorsítok,
Utolérem, s érinti már az ujjam
Tarkóját, hol végetér az arany haj
S kezdődik a pezsgőszín ruha. Ujjam
Érinti páfrányfenyő árnyaként; Érintheti:
hiszen a feleségem,
Új Bergdorf modellban megy a park felé.
Kiáltás, csók – s kart-karba indulunk
Napfényünkben, mely túl jó is New Yorknak,
Erdei házunk napfényében. Persze,
Kell ez, szegény sápkórososak… De nekünk
Nem kell már Strausst és Proustot megvitatnunk.
Sok éve, hogy először segítettük-sebeztük
Egymást. És annyi változás közt nem múltak
Örömeink; s az első vad, átlényegült megismerés
– Ismeretté tisztult. Életünk, vágyunk.
Egyugyanaz. Nem kezdtem én a reggelt
Férfivággyal: „Hozzon újat e nap”, de
Madarakéval: „Legyen ez a nap is
Akár a többi, mindig életem napja.”