Levél a kedveshez késő éjjel

Nem tudok írni, bocsáss meg nekem.
A fejem zúg, helyemet nem lelem,
felcsavarom a rádiót, újságot lapozok,
az asztalon új könyvek, felvágatlanok...
Hiába, nincs már ideg és idő,
könyvben, pohárban nincs feledtető.
Néhány sort kopogok le az írógépen,
őszinte akarok lenni mindenképen,
szavaim azonban hazugul hangzanak.
Széttépem a papirt. Mint a vak,
aki idegen világba került, botját elvesztette,
tétován tapogat, a levegőt reszketve fogdossa.
Hová megyek? Hová megyünk?
Világos választ ki adna nekünk?
Ötvenmillió a munkátlanok száma
és mind többen lesznek. Hiába!
Milyen szép lenne, ha csak mi ketten
lennénk egymásnak: élet, vágy, cél s egyetlen
probléma. Ha tiszta ég simúlna ránk,
mint ragyogó selyemsátor. S katáng
meg kakukfű pihegne lábunk alatt.
Ha tiszta lenne a láthatár s
falat nem látnánk sehol. Ó, sápadtkezű kedves,
ne haragúdj, de erről álmodni üres
búborék-játék. Hallod, mit mond a rádió?
A munkátlanok száma ötvenmillió.
Halál, materiálizmus, gázbomba,
Hitler, Al Capone, földrengés, India...
Fáradt vagyok, alunni kéne már,
az álomban nincs talaj és határ.
Bután horkolni! S ha felnyitnám szemem,
megpillantanám egy riadt reggelen,
mint úszó, hívó messzi délibábot,
az igaz embert s az igazabb világot.