Minden földi öröm bajjal párosodik,
Kívánatink tárgya csalóka tünemény,
Víg kedvünk fájdalom tengerén hányódik,
Mely ritkán érik meg a legigazb remény!
A tudomány elűz annyi szép kényeket,
Édes öröm többször méregbe rejtőzik,
Hatalom elöli az érzeményeket,
Erkölcs meleg vérrel kínosan küszködik.
Míg a habzó szív ver az ember mélyébe',
A hideg való azt soha be nem tölti.
Új kívánat jő az elégség helyébe,
S a lelket legédesb álmából felkölti.
Minden a mi itten a szívet gerjeszti,
Megnyerve elárúl s végmúlásnak ered,
Új gondolat becsét, malasztját elveszti:
Csak az boldog, a ki szerettetik s szeret.
Kinek a szerencse hatalmas karjával
Csillagkoszorút tesz imádott fejére:
Hányszor kűszködik az mosolygó sorsával!
S dicsősége válik élete terhére.
Mit a halandók jót és édest vevének,
Belőle fakada e bőség szarvából;
Magok a jobb lelkek szerelmet értének
A nagy teremtőnek legelső szavából.
Ki e földön éleng, malasztját isméri,
S örökön lángoló oltárához járúl,
Örömit, kényeit e tündértől kéri,
És hymnusokat zeng égi jutalmárúl.
A lélek hatalmat s minden tehetséget
Egyedűl az igaz szerelemtől vészen,
S mágusi erővel minden lehetséget
Csak könnyen meghódít és valóvá tészen.
A tiszta szerelem bájoló körében
A mennyei láng a mellben fentebb lobog,
Megtisztúl a lélek, s békítő ölében
A megbántott szív a megbántóén dobog.
Az anyatermészet frigyes barátnéja
Meleg karjával a földet átöleli,
A mérget balsorsunk kebléből kiszíja,
S a világot szelíd kebelén neveli.
Szent egységben tartja mind a földieket,
Boldogító nyomát békesség követi;
Rózsalánczczal összeköti a szíveket,
És déltől éjszakig egymáshoz vezeti.
Oh ki nem érzette egyszer életében
Jótevő malasztját a hív szerelemnek?
Kinek nem fakada forró kebelében
Egy forrása e szent gerjedelemnek?
Ki nem melegedett mennyei lángjánál,
S el nem ragadtatott felhevűlt szívétől?
Ki nem fellengezett tündér határánál,
S váltig nem lelkesűlt gyönyörű kényétől?
Légy bár vitéz s laurus zöldelljen fejeden,
Bírj bár hatalommal, Dárius kincsével,
Fényes érdemcsillag ragyogjon melleden,
Meghalsz s felejtetél más nap felköltével:
De a hív szerelem el nem feledkezik!
Búzgón oltárt emel hívének sírjából,
Ájtatos könyekkel visszaemlékezik,
S égi vigasztalás tenyészik hamvából.
Ne hirdesd oly szegény ember boldogságát,
Ki nem sejtvén a szerelem bájos kényét,
Komor gyászban vonja szomorú világát,
Mert soha nem érzé élte javát, szépét.
Küldd el ezt a verset szerelmednek! | |
|
További versek honlapunkról:
» Sorsunk Szertebolygó árnyak vagyunk,
Mind, kik itt a...
» Az esthajnal szerelme Őszikék dajkálta
ringó dalbölcsőben:
így...
» Szem hatalma Midőn bájos szemed reám tekint,
Egész létem...
» Miért szépségedben magadat elbíztad? Az Idilium-ból
Miért szépségedben magadat...
» A távolból Repülj, lágy énekem,
Susogló szárnyakon,
El...
» Szusszanó Szép vagyok? Szép!
Igazán? Gyönyörű!
Te tudod?...
» Nyüzsög a boldogság Nyüzsög a boldogság bennem,
a napfény se fér be...
» Elza Elég csupán egy csöppnyi lábnyom
lépted nyomán...
» Szerelem Minden érzésünknek anyja a szerelem,
Ez olly...
» A bokréta elhervadott A bokréta elhervadott,
Leveleit emlékkönyvbe...
» Szerelem ez? Őrjöngök Rád, ha néznek,
Szeretne ütni két...
» Formáltál engem örömödre Formáltál engem örömödre,
két könnyű lábbal,...
» A boldogság titka Ha életem csordultig tele rosszal:
boldogságom...
» Alszol s szempillád alatt
szálldosnak barna...
» Katitzához keserűségemben Én szép szeretőmet patak partra vitted,
Engem...
» Őszülő erdők rettegése Őszülő erdők rettegése,
Gyásza van a szivemben,...
» Midőn elindult Oly rövid volt ez az óra,
Oly hosszu e...
» Csak hagyjatok! Csak hagyjatok, hagyjatok
Állni magamba’,
Csak...
|