A szerelem

Minden földi öröm bajjal párosodik,
Kívánatink tárgya csalóka tünemény,
Víg kedvünk fájdalom tengerén hányódik,
Mely ritkán érik meg a legigazb remény!

A tudomány elűz annyi szép kényeket,
Édes öröm többször méregbe rejtőzik,
Hatalom elöli az érzeményeket,
Erkölcs meleg vérrel kínosan küszködik.

Míg a habzó szív ver az ember mélyébe',
A hideg való azt soha be nem tölti.
Új kívánat jő az elégség helyébe,
S a lelket legédesb álmából felkölti.

Minden a mi itten a szívet gerjeszti,
Megnyerve elárúl s végmúlásnak ered,
Új gondolat becsét, malasztját elveszti:
Csak az boldog, a ki szerettetik s szeret.

Kinek a szerencse hatalmas karjával
Csillagkoszorút tesz imádott fejére:
Hányszor kűszködik az mosolygó sorsával!
S dicsősége válik élete terhére.

Mit a halandók jót és édest vevének,
Belőle fakada e bőség szarvából;
Magok a jobb lelkek szerelmet értének
A nagy teremtőnek legelső szavából.

Ki e földön éleng, malasztját isméri,
S örökön lángoló oltárához járúl,
Örömit, kényeit e tündértől kéri,
És hymnusokat zeng égi jutalmárúl.

A lélek hatalmat s minden tehetséget
Egyedűl az igaz szerelemtől vészen,
S mágusi erővel minden lehetséget
Csak könnyen meghódít és valóvá tészen.

A tiszta szerelem bájoló körében
A mennyei láng a mellben fentebb lobog,
Megtisztúl a lélek, s békítő ölében
A megbántott szív a megbántóén dobog.

Az anyatermészet frigyes barátnéja
Meleg karjával a földet átöleli,
A mérget balsorsunk kebléből kiszíja,
S a világot szelíd kebelén neveli.

Szent egységben tartja mind a földieket,
Boldogító nyomát békesség követi;
Rózsalánczczal összeköti a szíveket,
És déltől éjszakig egymáshoz vezeti.

Oh ki nem érzette egyszer életében
Jótevő malasztját a hív szerelemnek?
Kinek nem fakada forró kebelében
Egy forrása e szent gerjedelemnek?

Ki nem melegedett mennyei lángjánál,
S el nem ragadtatott felhevűlt szívétől?
Ki nem fellengezett tündér határánál,
S váltig nem lelkesűlt gyönyörű kényétől?

Légy bár vitéz s laurus zöldelljen fejeden,
Bírj bár hatalommal, Dárius kincsével,
Fényes érdemcsillag ragyogjon melleden,
Meghalsz s felejtetél más nap felköltével:

De a hív szerelem el nem feledkezik!
Búzgón oltárt emel hívének sírjából,
Ájtatos könyekkel visszaemlékezik,
S égi vigasztalás tenyészik hamvából.

Ne hirdesd oly szegény ember boldogságát,
Ki nem sejtvén a szerelem bájos kényét,
Komor gyászban vonja szomorú világát,
Mert soha nem érzé élte javát, szépét.