Egy tubákoló széphez

Mit? Ámor rózsái után,
s az előkelő tulipán,
a barka, jázmin s liliom helyett,
mely eddig úgy hatott szivedre,
és olyan büszkén díszítette
hófehér márvány kebledet
mit látok, tündéri Clyméne?!
Hogy vonz a divat mindent bűvkörébe!
Nem szirmok mámora részegít ezután,
hanem a szagnélküli dudva,
melynek levelét porrázúzta
a kontár tudomány?!
Csak tömjön Göttinga copfos, kiszáradt,
nyavalyás professzora, mialatt
penészes latint szőrszálhasogat
a katedrán, csak tömjön orra tág, nagy
szaglócsöveibe burnótkupacokat;
átzüllött éj után, amikor ismét
a hajnali nyakolajat
nyeli korhely torka, a vad
dragonyos, bajszát pödörgetve, csak
fújja tajtékpipája füstjét;
s a hatvanéves, álszent, rozoga,
ráncos, pletykás, töpörödött, erénydús
madárijesztő, Ámor szüze, Vénusz
ismeretlen-nemű obsitosa
teájához a cukrot kaparászva
csak mártsa, mártsa
orrát a csiklandós dohányba -
de te, ó, drága!... Ó mennyei nő,
bárcsak volnék a tubákod! Szelencéd
mélyéből szívem két ujjal kivennéd,
és megszagolnál, mintha rózsa lennék,
én pedig, ó, én istenülnék,
s lehullnék, csúsznék - kéjek kéje! - a
mellfodrodra, az ingedre, oda,
sőt talán... Ó, hallgass el, csacska lélek:
a rajongás bajt hoz reám!
Gyűlöl a vak, fekete végzet:
jaj nekem, nem vagyok dohány!