Reggeli Séta

Fehérszínű apró felhők
Futkosnak az ég ívén,
Virágaiból a tavasznak
Van a réten arany szövevény;
Nárciszra lépked a lábam
S himbál a vörösfenyő-gally,
Amint a rigó, repesve,
Súrolja szárnyaival.
Üdítő hajnali szellő
Sodorja a légen át
A friss szántású földnek
Meg a fűnek illatát;
Madarak, fürgén szökellve
A fáknak lombjaiban,
A kikelet születését
Köszöntik nagyvígan.
A tavasznak halk morajától
Lesz hangossá a liget,
És a vadrózsa-bokrok
Nyitogatják kelyheiket;
A krókusz-ág is reszket
Tűzfényű hold gyanánt,
Melyet beszeg az égbolt,
Miként ametiszt-színű pánt.
Platánfa súg fenyőnek
Egy furcsa szerelmi regét,
Hogy ez kacagva rázza
Zöldfényű köpenyegét;
A homályos szilfa-lomb közt
A lagziját üli
Két szivérvényos torkú
Ezüst mellú gili.
Áttörve a harmat-hálón
S az ökörnyál fonalain
Egy énekes pacsirta
A magasba szárnyal ím;
Mint kékszínű láng cikázik,
Míg alatta villog az ár,
S nyílként sebet ütve a légben,
Repül ott egy jégmadár.
S oly édes érzenem: élek!
Tudom bár, közel a vég,
Tudom, jön nemsokára
A tél, meg a hó, meg a jég…
Elvész a liliom aranya,
S búsúlnak a gesztenyefák –
Fehér s piroshabokban
Lesz alattuk a sok virág!
S a napfény is fakó lesz,
S kopár lesz a berek,
És vándorútra kel majd
A fecske, mert didereg…
S én itt maradok magamban
S a tavaszról álmodom,
S merengek majd tovaillant
Szép ifjúságomon…
De csitt, szivem! Ne higyjed,
Hogy semmi azm te bohó!
Hogy láttad a fű, a virág-ágy
S a menny milyen ragyogó!
Mert jobb szerelemben élni
Akárcsak egy napon át,
Mint nélküle tengeni végig
Az évtizedek sorát!