Kit egy szép leány nevével szerzett

Siralmas nékem idegen földen
Már megnyomorodnom,
Szívem meghervadt nagy bánat miatt,
Nincs már hová fognom.

Laktam-földemrül, szép szerelmemrül
Mikor gondolkodom,
Jutván eszemben, ott én mint éltem,
Könyvemet hullatom.

Mint az szarvasfi anyja után rí,
Ha tőle eltévedt,
Szívem úgy hal-vész, halálra már kész,
Hogy oda nem mehet.

Már ha nem látom, bár csak hallanom
Adná Isten őtet,
Ki velem együtt sok szerelmet tűrt,
Vennék mégis kedvet;

De igen ritkán és bizontalan
Hírt felőle hallok,
Akkor sem merem őtet kérdeznem,
Mint rab, csak hallgatok:

Ki miatt kedvem szinte oly nekem,
Mint nap az esőben,
Vagy mint az zöld ág, ki hamar elagg
Téli rút időben.

Vagyok már szinte özvegy gerlice,
Szomorú én éltem,
Nem kell aranylánc, sem penig víg tánc,
Nincs semmihez kedvem.

Felejtett árva itt mint pusztába,
Csak remete módra,
Tengek, nem élek, lenni sem lélek,
Mert jutottam búra.

Ti mezők, hegyek, berkek, szép völgyek,
Kiben gyakran jártam,
Szép szelíd vadot, hangos madarot
Ott hallottam, láttam,

Isten hozzátok s adja, rajtatok
Az avagy örvendjen,
Az ki engem akkor szerethetett,
Mostan se feledjen.