|
A fűz a vizen áthajolt.
Szép zöldhajú szűz mátka volt,
vállán veréb ült, néha tíz.
Alant suhant, rohant a víz,
mint egy bolondos, bő regény,
hűtlen, makrancos vőlegény.
A felhő könnyű, ritka volt,
s az ég sötétkék tintafolt,
és csók a szél, mely átoson
a füstbe süppedt városon.
És akkor lopva jöttem én
a nyári lanka szőnyegén –
de sarkantyúm volt, rézveret,
az pengett s minden észrevett.
Egyszerre metsző lett a szél,
mint a süvöltő, fent acél,
az ég szuroksötétre vált,
a fűz letört, a víz megállt…
Küldd el ezt a verset szerelmednek! | |
|
További versek honlapunkról:
» Oly szép, mikor…
Oly szép, mikor bús, hosszu éjszakára
A...
» Az arany park
A fákon a virágzás fájó kéje
Borzong végig:...
» Azt mondod...
Azt mondod: egy őrangyalt ád az Isten
Minden...
» Köszönöm, köszönöm, köszönöm
Napsugarak zúgása, amit hallok,
Számban...
» Kapcsolatok
Templom a természet: élő oszlopai
időnkint...
» Bolyongás
Éj van, csöndes, holdvilágos, hideg, késő őszi...
» A mindenség szerelme
Kezdetben volt a csönd, és nem tudta még,
hogy...
» Ajándék
Faragtam kőrisfából angyalszárnyakat,
borz-bundá...
|
