|
A fűz a vizen áthajolt.
Szép zöldhajú szűz mátka volt,
vállán veréb ült, néha tíz.
Alant suhant, rohant a víz,
mint egy bolondos, bő regény,
hűtlen, makrancos vőlegény.
A felhő könnyű, ritka volt,
s az ég sötétkék tintafolt,
és csók a szél, mely átoson
a füstbe süppedt városon.
És akkor lopva jöttem én
a nyári lanka szőnyegén –
de sarkantyúm volt, rézveret,
az pengett s minden észrevett.
Egyszerre metsző lett a szél,
mint a süvöltő, fent acél,
az ég szuroksötétre vált,
a fűz letört, a víz megállt…
Küldd el ezt a verset szerelmednek! | |
|
További versek honlapunkról:
» Az én szivem
Az én szivem sokat csatangolt,
de most már okul...
» Két nyárfa
Én sem volnék, ha nem volnál,
ha te hozzám nem...
» Végtelenül
Tenger,
istenemre
tenger!
Minden...
» Mert sehol se vagy...
Mert sehol se vagy, mindenütt kereslek,
nap,...
» Zaj, estefelé
Már a Maros füzes partjai
közt jön el hozzám...
» Szeretlek
Szeretlek,
mert sikoltnom kell, és visszhangra...
» Losonczi Anna nevére
Lelkemet szállotta meg nagy keserűség,
Csak...
» A Halál-árok titka
Iszapos, mély, fekete árok
A Halál-árok.
Oda...
|
