Mese egy leányról

Fényes bálon, farsang volt épen,
Csodáltam meg először őt,
Gyönyörködtem táncban, zenében
Ugy mint sok évvel ezelőtt.
Virágillat, pirosló arcok
Illattól terhelt bálterem
Ábrándszőlte csalóka álmok
Te műved, édes szerelem.

Talán épen a boszton járta...
Nem lankadott soká a kedv,
Repült, repült a lenge párta
— A "Hogy volt!" a legkedvesebb. —
S-az utolsó ki egyre járta
S párjához simult édesen,
Ő volt, ez a szögfürtü leányka,
Akiről most zeng énekem.

S aztán tavasz lett. lllatárral
Telik el zöld mező, liget,
Vig pacsirta az égre szárnyal,
Hűs lomb hivólag integet.
Méhzümmögés virágos réten
Forró szerelemről regél,
A dal, a lomb barátom nékem,
Lelkem körükben újra él.

Talán épen május havában
Volt. Merengtem madár dalán,
Csalogány csattogott javában
A letűnő nap alkonyán
Elhallgatott a dal, a csendet
Csattanó csók zavarta meg.
Egy volt csupán... Soká esenget
Érte az ifju, ugy lehet

Megjött a nyár. Dalló madárka
Zengte örömét, bánatát.
Virágos rét oly puszta árva,
Fülmiledal vigaszt nem ád:
Hisz nincs itt a szögfürtű lányka,
Várta őt a csalit, berek.
A zöld falomb is egyre várta
És — suttogtak az emberek.

Őszre fordult a nagy természet,
Falomb hullatta levelét.
Üres lett a dallal telt fészek,
Virág elhalt, tarolt a rét.
Egy ifjú párt láttam merengve,
A nő az ifjú leányka volt:
Más neje lett... Sors kénye-kedve
Szivéből mindent elrabolt.

Itt van a tél. Fehér lepellel
Borítva a zörgő haraszt,
A csend a mély álommal ér fel...
De a tavasz lombot fakaszt.
Édes álom valóra válván.
Lesz dal, virág, lombdús berek,
CCak te maradsz mondhatlan árván,
A lány "egy" csókot nem feled.

Csak te maradsz mondhatlan árva,
Fényes bál rád hiába vár.
Az az egy tánc szivedbe zárva,
A bálterem sötét, sivár.
Ne hallgasd te a fülmilének
Csattogását est hajnalán,
Hisz neked csak kínt nyújt ez ének:
Volt egyszer egy szögfürtü lány.