Elhagyatottság

Elhagytak, de ugyan ki is jönne hozzám?
Messze, falu-végen van a sátorom,
Félre eső, siket, taposatlan utcán
Bandukolok, hogyha kibátorodom.
Elmélázva szedem néha szerbe-számba,
Hogy hiszen volna még egy-két cimborám,
Hisz sokakkal voltam zajos barátságba',
Csak a végit bizony nem így gondolám.

De az embereket azért, hogy elhagytak,
Jól magamba szállva én nem vádolom,
Hisz tudják, hogy nekem, a földhöz-ragadtnak
Koccintásra nincsen egy pohár borom,
Sőt nagy fonákságul megeshetnék az tán,
Hogy még kizsebelném a jó cimborám,
Hogy üres pipámat eleibe tartanám:
"Ugyan nincs-e nálad egy csipet dohány?"

S tudják, hogy amiről velök beszélhetnék,
Az oly jajkeserves, siralmas dolog,
Hogy vidám nótákat már nem énekelnék,
Hogy nekem most már csak a könnyem csorog,
Hogy én éjjel-nappal siratom zokogva
Ezt a szegény, árva, eltiprott hazát,
És ki a könnyeket velem együtt ontsa,
Ki ezt még keresné - nincs oly jó barát.

Rettenetes magány! Elhagyott zugomban
Búsan rágicsálom száraz kenyerem,
Emésztem magamat véghetetlen búban
S nem áll a reménység szóba sem velem.
- Hogy elfelejtettek, hogy elhagytak - jól van,
Boldogtalanabb már ettől nem leszek,
Hanem az aggaszt, hogy utoljára rólam
még a halál is megfeledkezett.