Örömöm és örömöd

Örömöm és örömöd

mint két hó-angyal szökött

az éj kertjei között:

óhajod és óhajom

egy-lángnyelvvé összevon,

szökken élőn, kacagón:



az ős küzdést hatja át,

a lét misztériumát.



Szerelemben, amiből

világ kél: nap titka nől.



Tudja ő és senki más,

honnan a csillag-áradás,

az atomban a tudás,

bú, halál közt hogy lehet

víg sors, édes lehelet:



ő tanítja, tudjuk azt,

boldogan tudást fakaszt,

míg ülünk, kézbe kéz,

s ránk a lomb árnyat tetéz,

heverünk, szívre szív,

s új nap virradása hív.