|
Nem amit adsz: a szád szétnyíló rése,
nyelved hegyén a méz, a csorgatott,
s nem ágyékodnál a lágy hajlatok,
s nem a szíved felgyorsuló verése,
nem combjaid árnyékos kikötője,
nem csípőd, melled, vállad vagy szemed!
Mind véletlen, nincs benne érdemed,
te sem vagy más, mint gének eredője.
Ahogy adod: a hozzámsimulásod,
lendületeid, habozásaid,
ahogy magad a bőröm alá ásod,
ahogy a karod húz és eltaszít,
ahogy olvadsz és oldasz az öledben:
ez már te vagy. És csak te. Csak mi ketten.
Küldd el ezt a verset szerelmednek! | |
|
További versek honlapunkról:
» Livia
Én néma lányom, titokzatos szépem,
Bús idegen a...
» A rózsa csügged
A rózsa csügged, halványan lehull,
Ha nyári...
» Magyar költő a XVI. században
Hajnalban a mezők füve harmatozik;
nap kél;...
» Madár csőrében virág
Van-e madár, ki meghal, ha nem szerethet?
Van-e...
» Vaskohó
Erdő szélén,
a hegy tövében
sistergő...
» Formáltál engem örömödre
Formáltál engem örömödre,
két könnyű lábbal,...
|
