|
Nem amit adsz: a szád szétnyíló rése,
nyelved hegyén a méz, a csorgatott,
s nem ágyékodnál a lágy hajlatok,
s nem a szíved felgyorsuló verése,
nem combjaid árnyékos kikötője,
nem csípőd, melled, vállad vagy szemed!
Mind véletlen, nincs benne érdemed,
te sem vagy más, mint gének eredője.
Ahogy adod: a hozzámsimulásod,
lendületeid, habozásaid,
ahogy magad a bőröm alá ásod,
ahogy a karod húz és eltaszít,
ahogy olvadsz és oldasz az öledben:
ez már te vagy. És csak te. Csak mi ketten.
Küldd el ezt a verset szerelmednek! | |
|
További versek honlapunkról:
» Fölöttem süt a hold
Letörlöm-e arcodról az esőket csókjaimmal?...
» Ha látom, galambom...
Ha látom, galambom,
Kendődet lobogni:
Ugy...
» Tavaszi tüzek láttán
Egy volt szerelem emlékére
Már lábadoznak,...
» Imádság
Szerelemisten:
Te vagy a Szentség
ezen a...
» Pók-románc
Pók-korában jól ismertem
kegyedet.
Lenge háló...
» Szerelmes vers
Állnék vigyázba érted, mint a fenyvesek,
S nem...
|
