|
Nem amit adsz: a szád szétnyíló rése,
nyelved hegyén a méz, a csorgatott,
s nem ágyékodnál a lágy hajlatok,
s nem a szíved felgyorsuló verése,
nem combjaid árnyékos kikötője,
nem csípőd, melled, vállad vagy szemed!
Mind véletlen, nincs benne érdemed,
te sem vagy más, mint gének eredője.
Ahogy adod: a hozzámsimulásod,
lendületeid, habozásaid,
ahogy magad a bőröm alá ásod,
ahogy a karod húz és eltaszít,
ahogy olvadsz és oldasz az öledben:
ez már te vagy. És csak te. Csak mi ketten.
Küldd el ezt a verset szerelmednek! | |
|
További versek honlapunkról:
» A boldogság mi?
A boldogság mi? Önfelejtés,
Örvény fölött...
» Kuporogva
Meleget munkáltam benned,
zugot,
hol...
» Szem hatalma
Midőn bájos szemed reám tekint,
Egész létem...
» A szeretetről
Valakit, valamit szeretni kell.
Istent,...
» Úton
De hogy ki vagy valóban én
mégis tudom
hogy...
» Szemrehányás a tengernek
Vagy adtál volna viharos erőt
Mely mólót...
|
