|
Nem amit adsz: a szád szétnyíló rése,
nyelved hegyén a méz, a csorgatott,
s nem ágyékodnál a lágy hajlatok,
s nem a szíved felgyorsuló verése,
nem combjaid árnyékos kikötője,
nem csípőd, melled, vállad vagy szemed!
Mind véletlen, nincs benne érdemed,
te sem vagy más, mint gének eredője.
Ahogy adod: a hozzámsimulásod,
lendületeid, habozásaid,
ahogy magad a bőröm alá ásod,
ahogy a karod húz és eltaszít,
ahogy olvadsz és oldasz az öledben:
ez már te vagy. És csak te. Csak mi ketten.
Küldd el ezt a verset szerelmednek! | |
|
További versek honlapunkról:
» Elejtetted a napot
Rád gondoltam délután,
Fönn az arany nap...
» Ébredj!
Az első napsugár kacagva
Szaladt a hómezőn...
» A múzsához
Végzetes-vigasztalan halálok
Híradása titkos...
» Antik szerelem
"S megint előlről"
A szeretőm fiús, görög...
» Kialvó csillagok alatt
Kialvóban sugaratok,
sorsom szemei, csillagok!
...
» Hideg széllel
Hideg széllel elegy jeges eső esik,
Hallom,...
|
