|
Nem amit adsz: a szád szétnyíló rése,
nyelved hegyén a méz, a csorgatott,
s nem ágyékodnál a lágy hajlatok,
s nem a szíved felgyorsuló verése,
nem combjaid árnyékos kikötője,
nem csípőd, melled, vállad vagy szemed!
Mind véletlen, nincs benne érdemed,
te sem vagy más, mint gének eredője.
Ahogy adod: a hozzámsimulásod,
lendületeid, habozásaid,
ahogy magad a bőröm alá ásod,
ahogy a karod húz és eltaszít,
ahogy olvadsz és oldasz az öledben:
ez már te vagy. És csak te. Csak mi ketten.
Küldd el ezt a verset szerelmednek! | |
|
További versek honlapunkról:
» Csak hagyjatok!
Csak hagyjatok, hagyjatok
Állni magamba’,
Csak...
» Hogy mondjam el
Hogy mondjam el, hogy úgy szeretlek,
mint feslő...
» Sóhaj
Szivedre hajtva fáradt fejemet
szeretném magam...
» Szilvafa
Sokáig álltam, sokáig álltam
a szilvafák...
» Megyünk együtt
Megyünk együtt, utunk mélyre, messze húz.
Én az...
» Vágyak
Úgy-e, most jól áll a hajam megint!
És úgy-e,...
|
