|
Nem amit adsz: a szád szétnyíló rése,
nyelved hegyén a méz, a csorgatott,
s nem ágyékodnál a lágy hajlatok,
s nem a szíved felgyorsuló verése,
nem combjaid árnyékos kikötője,
nem csípőd, melled, vállad vagy szemed!
Mind véletlen, nincs benne érdemed,
te sem vagy más, mint gének eredője.
Ahogy adod: a hozzámsimulásod,
lendületeid, habozásaid,
ahogy magad a bőröm alá ásod,
ahogy a karod húz és eltaszít,
ahogy olvadsz és oldasz az öledben:
ez már te vagy. És csak te. Csak mi ketten.
Küldd el ezt a verset szerelmednek! | |
|
További versek honlapunkról:
» Az ismeretlen Ada
Remegő kézből habzó serleg,
Te vagy ez,...
» Mi a nő?
Világnak vígsága
Férfinek gyönyöre,
Kebelén...
» Boldogság
Hol vagy, hol vagy életünknek
Szép tündére,...
» Az idő eljár
Búcsút vett húsz esztendő,
Sok multtá lett...
» Készség
Mondd: bősz vadakkal küzdjek rengetegben,
Vagy...
» Óda Vénuszhoz
Lábadhoz raktam koronám s palástom,
Lábadhoz...
|
