Nem amit adsz: a szád szétnyíló rése,
nyelved hegyén a méz, a csorgatott,
s nem ágyékodnál a lágy hajlatok,
s nem a szíved felgyorsuló verése,
nem combjaid árnyékos kikötője,
nem csípőd, melled, vállad vagy szemed!
Mind véletlen, nincs benne érdemed,
te sem vagy más, mint gének eredője.
Ahogy adod: a hozzámsimulásod,
lendületeid, habozásaid,
ahogy magad a bőröm alá ásod,
ahogy a karod húz és eltaszít,
ahogy olvadsz és oldasz az öledben:
ez már te vagy. És csak te. Csak mi ketten.
Küldd el ezt a verset szerelmednek! | |
|
További versek honlapunkról:
» Ősz Ősz, hervadás, ború. — A szürke égen
Szomorú...
» Amornak fáklája Amornak fáklája,
Szerelem' példája,
Hivségnek...
» Pipacsok I.
Fel ne rezzentsd álmiból
Elmerengő...
» Nem is volt az Nem is volt az szerelem tán,
Játék, játék volt...
» A szeretetről Valakit, valamit szeretni kell.
Istent,...
» Dal Amíg te nem szűnsz
Szeretni engem,
A bú is...
|