|
Nem amit adsz: a szád szétnyíló rése,
nyelved hegyén a méz, a csorgatott,
s nem ágyékodnál a lágy hajlatok,
s nem a szíved felgyorsuló verése,
nem combjaid árnyékos kikötője,
nem csípőd, melled, vállad vagy szemed!
Mind véletlen, nincs benne érdemed,
te sem vagy más, mint gének eredője.
Ahogy adod: a hozzámsimulásod,
lendületeid, habozásaid,
ahogy magad a bőröm alá ásod,
ahogy a karod húz és eltaszít,
ahogy olvadsz és oldasz az öledben:
ez már te vagy. És csak te. Csak mi ketten.
Küldd el ezt a verset szerelmednek! | |
|
További versek honlapunkról:
» Vallomás
Ne sírj. Megduzzadt ajkaid
ne ráncold....
» Aki magának él
Úgy suttogok mostan az éjnek,
Mely sorsodat és...
» Ha rám tekintesz
Ha rám tekintesz és azt kérdezed:
"Szeretsz-e...
» Bársonyodba öltözöm
Megismerem, ha rám hull az árnyék,
Ha mögöttem...
» Pillanat
Volt azért egy pillanat,
ha nem is több...
» Amynt és Laura a fák között
Amynt
Laurám nyomát e zőld fák
Alatt...
|
