|
Nem amit adsz: a szád szétnyíló rése,
nyelved hegyén a méz, a csorgatott,
s nem ágyékodnál a lágy hajlatok,
s nem a szíved felgyorsuló verése,
nem combjaid árnyékos kikötője,
nem csípőd, melled, vállad vagy szemed!
Mind véletlen, nincs benne érdemed,
te sem vagy más, mint gének eredője.
Ahogy adod: a hozzámsimulásod,
lendületeid, habozásaid,
ahogy magad a bőröm alá ásod,
ahogy a karod húz és eltaszít,
ahogy olvadsz és oldasz az öledben:
ez már te vagy. És csak te. Csak mi ketten.
Küldd el ezt a verset szerelmednek! | |
|
További versek honlapunkról:
» A fehér csönd
Karollak, vonlak s mégsem érlek el,
Itt a fehér...
» Dal
Együtt összhang s szerelem
Lelkeden és...
» Nem nevezném egyébnek
Nem nevezném egyébnek a szerelmet,
Ha e helyett...
» Fiatal lány tavasszal
Megláttam magam a szemedben,
s tudtam, szép...
» A' Le-szált Galambhoz
Ne menj szelíd Galamb, ne menj előttem,
Nem...
» Van olyan perc
Van olyan perc, mikor szivünkben
Az élet lángja...
|
