A múzsához

Végzetes-vigasztalan halálok

Híradása titkos éneked.

Testamentumokra szórod átkod,

S földi boldogságunk megveted.



És hatalmad oly erővel árad,

Elhiszem a szóbeszédeket, -

Az angyalokat megbabonáztad,

Szépségednek mind a rabja lett...



És ha a hiten kacagsz te éppen,

Látom újra a fejed fölött

Azt a halvány, bíbor-szürke-kéken,

Fényben égő valahai kört.



Jó vagy, rossz vagy? - Egyiké se lázad.

Bölcsen írták rólad valahol:

Némelyeknek Múzsa és csodás vagy,

Énnekem meg szenvedés, pokol.



Nem tudom, egy virradati órán,

Amidőn erőm már nem maradt,

Mért nem haltam meg, de látva orcád

Kértem a vigasztalásodat?



Nem kívántalak, csak ellenségnek,

Mért is tékozoltad rám kegyed:

Csillagos eget, virágos rétet

És elátkozott szépségedet?



S álnokabb, mint észak zordon éje,

S mámorítóbb, mint arany ayi,*

S kurtább, mint cigánylány szenvedélye,

Szörnyü volt becéző ujjad is...



S könnyü lábbal szentségekre hágva,

Végzetessé vált az örömöm,

S őrület lett szívem kéje-vágya -

Keserű, akárcsak az üröm!