Az alvó

Kék nyári éj, a hold kigyúl,
állok alatta szótlanul.
Ködöt lehel ki szája: ím
körötte álmos pára ring
s a csúcsra csöppen csöppre csöpp:
lágyan csöpög a könnyü köd
s lecsordul: zizzenő zene,
a tág völgy megtelik vele.
A síron ing a rozmaring;
a hullámon liliom int;
a rom morog, mozdulni rest,
ködpólyában pihegni kezd.
A tó: sötét csillámu rét,
mély szusszanása leng feléd,
Alszik: hiába költenéd.
Álom ül minden Szép szivén.
Vajjon te hol pihensz, Irén.

Ó, drága lány! - les rám az árny,
Kinézek szobád ablakán.
Szél kél, amint suhint a lomb,
nevet s a rácson át beront,
nem láthatom: ki- és beleng,
mint varázsvessző, úgy kereng.
Fölrebbennek a függönyök,
ki nyöszörög a tüll mögött?
Kint bolt ivel, mint könnyü híd,
alatta lelked álmodik;
s árnyak járnak: új s új alak,
fölnyúlnak és lehullanak.

Ó, drága lény, szólítlak én
nem félsz-e álmod éjjelén?
Bekószáltál tengernyi tért
arcod sápadt, ruhád fehér,
hajad a sarkadig leér
s körülölel a csendes éj.

Pihensz te rég, te égi szép,
érzed az öröklét izét,
álmod a perc nem tépi szét.
A szobád szinte szárnyra kap,
rád vágyik ágyad hallgatag
s te kint heversz, kinyílt szemed
bámul: körül hogy lengenek
a sápadt arcu szellemek.

Szerelmem ég! Te égi szép,
lángját a lelked érzi még?
Férgektől, ó, vajjon ki véd?
Erdő zúg messze, sűrü, zord,
ott áll lakásod: síri bolt,
kapuja súlyos, fekete -
hányszor láttad kinyílni te,
midőn feltűnt a gyászfogat
s táncoltak bóbitás lovak.
Ilyenkor, csintalan gyerek,
kezed a néma sírhelyek
falát kővel dobálta meg.
A bús sirbolt boronghat ott,
többé már meg nem kongatod,
mint akkor, régen, lesve kint:
mordul-e benn a holt megint?