Kibékülés

A toll szalad.
Két sürű oldalon
sötét szavak.
Kavargó fájdalom
lávás szavai...
Mindent szabad:
ha nekem fáj,
neki is fájjon!...
Szilaj szavak,
felzokogók,
gyötrők és gyujtók,
mint a búcsúcsók
vonagló szájon...
A toll remeg.
Sebaj, hadd lássa!
Könnyes szemek
lassú irása,
fájdalmasan
fuldokló panasz
gyászdobon.
Elolvasom.
És a tűzbe dobom.

Aztán egy névjegy.
Pár szó sebtében,
csak éppen:
hogy várom.
Játszi közöny.
Nem látszik a könny.
Biztos a kezem.
Megcímezem.
Lezárom.
És összetépem.

Nem, nem levéllel,
nem szóval, könnyel,
úgy hivom, várom
minden erőmmel:
bármit csinál is,
most rám gondoljon,
bármerre jár is,
hozzám induljon!...
Körmöm bevájom
a tenyerembe,
valami téboly
gyult ki szemembe...
Most... most forduljon
be az utcánkba...
Most... most nézzen fel
az ablakomra...
Most a kapun be...
Most fel a liften...
(Jaj nekem,
ha ez az esengő,
szivszakajtó
vágy vissza nem hozza:
hiába minden...)
Lifttől az ajtó...
Számolni tízig...
Most...

Cseng a csengő!