|
A teremtés sötét barázdái fájnak
énbennem s Te mélyükben percenkint megfogansz.
Merengéseim mély kútjából
fellebegsz
lengő
arany
veder
kristályosan és kék illatokkal,
s neved szomjas ajkamhoz ér.
A lombos idő gallyai homolkomba
verődnek, lehajlanak az ágak,
és minden napnak Te vagy a gyümölcse.
És én Terólad beszélek mindig
mindenkinek a lázas esteken,
komoly délutánokon – én csak Rólad beszélek,
Mert nem tudom kimondani neved.
Küldd el ezt a verset szerelmednek! | |
|
További versek honlapunkról:
» Felcserélt szenvedélyek
Fájó, nehéz az olyan szerelem,
amit nemcsak a...
» A szemed
Nagy, mély szemed reámragyog sötéten
S...
» Nézz utánam!
Reggel, ha szemed kinyitod, nézz reám,
és nézz...
» Gyűlöllek
Gyűlöllek téged – s ez a gyűlölet
azé, ki alul...
» Álmoddal mértél
Te bennem szörnyeteget látsz, én benned
nem...
» Az esküvő Szerelmes
Esküszöm tenéked, Laura!
esküszöm, hogy nem...
» XIII. szonett
Bár magadé volnál! de az, szerelmem,
Addig...
» Várok rád
Várok rád tereken, utcán,
a megbeszélt...
» Idomítgató
Szelíd szerettem volna lenni,
mint margaréták...
» Féltés
A bezárt Danaét érctorony és acél-
Závárok s...
» A költő
Pennámat mérges nyíllá már nem faragom
Odavan...
» Ne mondd e szót
Ne mondd e szót ki: szerelem.
Ne mondd! Az íze...
|
