A reggel langyos és arany fényében úszva,
harmattól nedvesen ragyog a rozs s a búza,
s még őrzi az azúr az éj hűs illatát.
Kószálni indulok most céltalan: tovább
a part mentén, ahol rőt gyom virít, szegényes,
a pázsitos uton, melyet éger szegélyez.
Szél leng. Nagynéha jő csak erre egy madár,
csőrében csöpp bogyó vagy szőke szalmaszál,
s a víztükör fölött árnyéka fut tovább még.
Mély csönd.
Az álmodót úgy vonzza itt e tájék
szelíd derűje, mely el-eldajkálta rég
ábrándos álmait s ringatta kedvesét,
a fiatal leányt, kinek emléke - gyengéd,
hótiszta látomás - megzendül s földereng még,
s kit költő álmodik s a férfiképzelet
idéz rajongva, bár tán a világ nevet,
s kit végre megtalált a Társat, Őt, a lelket,
kit lelke visszasír s azóta sem felejthet.
Küldd el ezt a verset szerelmednek! | |
|
További versek honlapunkról:
» XIII. szonett Bár magadé volnál! de az, szerelmem,
Addig...
» Haragban Ráztál is, mint csörgőt a gyermek,
óvtál is,...
» Találkozás Az asszony víg, dalos volt, - kacaja,
Mint...
» Én régi mátkám Csupa rom és romlás a multunk
S te voltál...
» Álmoddal mértél Te bennem szörnyeteget látsz, én benned
nem...
» Idomítgató Szelíd szerettem volna lenni,
mint margaréták...
» Én a szívemet... Én a szívemet szétszakítottam:
ahány darabja,...
» Hagyj, ne fürkéssz Hagyj, ne fürkéssz, hiába fáradsz:
van éj,...
» Rólad beszélek mindig A teremtés sötét barázdái fájnak
énbennem s Te...
|