Szerelem

Szerelem...
Te bűvös arcú tündér!
Kinek hatalma végtelen s örök,
Ki észrevétlen szállsz be a kebelbe,
S egy perc alatt fényes tavaszt teremtve
Eloszlatod a borongó ködöt:
Mikor mosolyogsz rám ajkad bíborával?
Hogy zengne egyszer lantomon vidám dal
Bubánatom gyötrelmei után;
Hogy a boldogság megpihenne nálam,
S hogy én, ki eddig őt csak futva láttam:
Árvult fejem ölébe hajtanám...
Elfásítá szivem
A csöndes, néma fájdalom,
Kínzó gyötrelmiben
Egyhangú lőn már bánatom
Olyan vagyok, mint télközépen
A befagyott folyam:
Bár fogva ül jégbörtönében,
Mégis panasztalan;
S a megszokott kin közt elszendereg...
De a tavasz jó mentőangyalul,
Feloldja lágyan a bilincseket,
S a folyam élte újra fölvidul.
Oh légy tavaszom szerelem tündére!
Küldj egy mosolyt, csak egy mosolyt felém,
És e mosoly bűbájos erejére
A megszokott kínt elfelejtem én...
S miként tavaszkor a patak
Virágos partok közt halad
Virággal ékes réteken
Vezet keresztül
Új életet nyert életem.
Mosolyogj felém
Te végtelen hatalmu lény -
Oh szerelem;
Hadd áradjon rám üdvhozó sugárod,
S élvezve kéjt - az égi boldogságot,
Feledjem el, hogy földi por vagyok...
Varázsold mennyé kebelem,
Hiszen a menny az üdv benned ragyog
Oh szerelem!
Vagy ha pedig
Sorsom könyvében az van írva,
Hogy ki ne fogyjon keblem kínja
Végpercemig:
Lángot lövellj akkor szívembe, kérlek,
S e láng lobogjon olthatatlanul,
S a seb, melyet rá e tűz nyelve éget,
Sajogjon folyvást, gyógyíthatatlanul;
Érezzem itt
A kárhozat kínszenvedéseit,
De azokat te nyújtsd nekem -
Oh szerelem! ...
És ezt te könnyen végrehajthatod,
Mert bár a menny, az üdv benned ragyog
A pokol is tebenned ég.
Jövel tehát, s adj üdvöt; vagy ha ebben
Részt vennem e világon nem szabad:
Temesd a legmaróbb kínokba keblem,
S jóságodért én forrón áldalak...
Csak jöjj és rázd fel dermedt szívemet,
Mert nélküled így élnem nem lehet;
S légy égi üdv, vagy kínzó gyötrelem,
Mit bánom én? csak téged bírjalak
Oh szerelem!