Esti séta

Az út az esti sétán
lassan sötétedett,
köröttem, mint a búza,
ringott a néptömeg.

S amint a hídhoz értem,
a telt folyó fölött,
szerelmes ének szállott:
"Drágám, a Vágy örök!

Szeretlek, mígcsak Kína
meg Afrika össze nem ér,
átszökken a víz a hegyormon,
az úton a hal dala kél.

Szeretlek, mígcsak a tenger
meg nem szárad fenn valahol,
s a Göncöl, mint libafalka,
az égen ríva lohol.

Elszállhatnak az évek,
de minket összefűz,
ó, Századok Virága,
az első földi tűz."

De így szóltak az órák
zümmögve csendesen:
"Vigyázz, az álnok vén Időt
nem tiprod el sosem.

Lidérces odvak mélyén
hol pőrén áll a Jog,
az Idő vár, lesekszik -
csókolsz? Köhögni fog.

Kín és gond közt az élet
unottan elfolyik,
de az Idő ma-holnap
beváltja vágyait.

A szél a völgybe gázol,
és hóvihar kereng;
ki elmerül, ki táncol,
míg Ő azt mondja: Csend!

Ó, nézz, meredj a vízbe,
amint kezedre dől,
ámulj, örülj, hogy futhatsz
az álmaid elől:

az ágyban a puszta sóhajt,
a polcon reccsen a jég,
s a csorba pohárból ásít
a holtak földje feléd.

hol a koldus bankjegyet árul,
az ártatlan gyermek üvölt,
Jancsit megejti a bűbáj,
és Julcsát elejti a föld.

Ó, nézz hát a tükörbe,
ínséged tükre az;
az élet így is áldás,
habár áldást nem adsz.

Állj az ablakhoz - lám, a könny
arcodon átszalad.
Szeresd nyomorult szíveddel
nyomorult társadat!"

Az órák most megálltak,
kihalt az éji part.
A párok messze jártak,
a víz tovább rohant.