Első szerelmemhez

Hagyd a szerelmes dalt, e dallam
szívemre csordul, mint méreg.
Ifjúságomat neked adtam,
ifjan ifjúság nélkül élek,
nem emlékszem rá, megutáltam!
Eléd tiporta le lábam.

Feledd, hogy sírva térdre estem,
hogy rámtekints, öledre buktass,
mosolyodért láncot viseltem,
vártam, lélegzeteddel nyugtass,
világot dobtam el hiába,
önérzetem temettem sárba.

E régi tébolyom feledd el,
a szerelem elaludt bennem,
ne bántsd, te úgyse költheted fel,
a gyász uralkodik a mellben,
hol sebbel elborítva minden,
hol düh a koszorú a szíven.

Az ifjúságtól szép a hangod,
de halld: az erdők mit dalolnak!
hogy mit sírnak az árvák, hallod?
E hangok mind belém szorulnak,
s ahol a vér forrong buzogva,
a kínt e sírás sokszorozza.

Ó, hagyd e dalt, mérges szókat,
hallgasd, a lombok hogyan zúgnak,
a lombozat viharzó szózat,
fölébrednek nyelvén a múltak,
regéket mond a századokról,
dalt mond a mai fájdalomról.

Dalolj te is e bajról, búról,
zendülj keményen háborogva:
vásárra testvér testvért hurcol,
erő és ifjúság lerontva, -
dalolj az özvegyekről, arról,
hogy mennyi árva künn barangol.

Hallgass, vagy azt dalold, mi fájdít!
Az én szívem robogva hajszol,
repes, fölizzik, ott világít,
hol jajtól reng a föld s robajtól,
s fölöslegesen csapódik égnek
csatadal, temetési ének.

Ott forgószél terebélyt tördel,
ott kard nyes gallyat koszorúnak,
szakadék nyílik szörnyű öllel,
golyók, ólomvetések zúgnak,
s dicsőségbe a halál átvisz,
ott édes mosoly a halál is.

Ó, az a dal s mosolygó végzet!
Torok van-é e dalra méltó?
Vérszínnel jöjj el, megigézett
mámor, szerelmet elnémító,
s én mondom el, itt ég a számon,
ez a szerelem, ezt imádom!