Egy költőhez

Tekinték, költő, búlepett hajadra,
És elbúsúltam ifjuságodon;
Eltűnt, oh, elenyészett éveiden,
Oly bánatosan méla arcodon.
Tekinték, költő, fényt szóró szemedbe,
Fáj a sugár, de ah, nem melegít,
Mint egyes lámpafény magányos sírról
Visszacsillantja a sír rémeit.

Tekinték, költő, lángész homlokodra,
És elmerengék múltad fénykorán...
Babéros főd még büszke tetterővel,
Szived szereimmel csüggött a hazán
Eggyé olvasztva szent barátság által,
Te a nemesek legnemesbike,
Ő, nemzetünk volt, s ah, letűnt reménye
Lángszellemeknek legdicsőbbike.

S barátoddal szived jelenje eltűnt,
Előtted a való kopár, rideg -
Lelked virágival sírt ékesítesz,
S élő jelen iránt kebled rideg.
Szelíden méla fényében a holdnak
Tágúlni érzed bágyadt kebledet,
De fáj, oh fáj a nap fényes sugára,
Sebzi köddel borított szívedet.

Oh, mért kell nékem most, oly későn élnem?
Vagy: oh miért éltél te oly korán?
Ma férfi vagy, már hamvadó kebellel,
Kinyíló szívvel én ifjú leány.
Túlélted már te régen érzeményid,
Temetve már tán lelked jobb fele -
Ellankadottan nézesz már csak vissza,
S idő előtt itt életed tele.

A múlt, a múlt! Ott vannak álmaiddal
Eltednek fényes tündérképei...
Jövő, jövő! Ott vannak még lerakva
Lelkemnek legszentebb reményei.
Haladhatunk, de vajon merre visznek
Egymástól el az élet útai?
Előttem áll ábrándos, szép jövendő,
Előtted a magánynak árnyai.

De örök kínnal száll keresni lelkem,
Örökös kétkedésben él szivem -
Oh, csak hiányra, és soha tökélyre,
Igaz kebelre nem akadt szemem.
Ábrándjaimmal, lelkem jobb felével
Bár áldozhattam volna én neked!...
De nem szabad, ... talán te sem akarnád,
Vagy nem akarsz - csupán mert nem lehet?

Lehet, lehet! Oh kell, kell, hogy lehessen!
Szivem oly forró és oly lángoló,
Hogy érzete hideg, bágyadt szivedben
Elömlik majdan, mint egy tűzfolyó.
Oh, kösd le sorsom! Bár csak egy időre.
Ha csak akarsz, oh hidd, lehet, szabad!
Lelkednek add nekem csak egy sugárát...
S boldog leszek tebenned s általad!