Egy szellemhez

Éjfélt ütött. El-elalvó kis mécsem
Halványult fénye rezgve jár körül;
Fakó sugára már csak árnyékokba,
Kétes, bizonytalan ködbe merül.
S képedre száll
Egy fénysugár,
És ott megáll,
Megáll!

Körültekintek - összefolyva minden -
Káosz szobám, hol most árnyék honol -
S szivembe nézek - éjbe vész ott minden,
Nincs ott a fény, amellyel tartozol.
Számolj nekem -
Miért sötét
Most kebelem,
Szivem?

Az ihlet, az imádat égi lángja,
Mely mennyé szentelé föl lelkemet,
Most haldokol, mert elvonád a tápot
A melytől élt: édes szereteted.
S nem élhetek
Nélküle én -
Szivem beteg,
Beteg!

Imádnom kell! Lelkemnek kell e zajgás,
Kell, hogy legyen lelkemnek Istene
És szellememnek kell e föltekintés,
Tömjén legyen nagy szárnyú éneke.
Imádnom kell!
Imádtalak!
S hideg kebel
Felel!

Hisz nem az embert, oh, nem azt szerettem
Lelkem csak lelket, nagy lelket szeret,
S az Istenség fönséges nimbuszával
Környezte szellemem ősz fürtidet.
S lelked hideg -
Ábrándja nincs!
Nem érte meg -
Rideg.

És összetépve most az ihlet szárnya,
És színtelen a dús ábrándfüzér,
Alig világít a zajongás lángja,
S meleg nélkül a láng már mit is ér?
S képedre szállt
Sötét szívből
Még egy sugár -
S megállt!...