|
Laktam már a magány monostorát,
Viseltem már a bús lemondás szürke
Kámzsáját, s homlokom megadva tűrte
A gondok ráncrepesztő ostorát.
Istenem! lesz-e sorsom mostohább?
Szívem mélyén, mint odvából az ürge,
Könnyem vizétől milyen új és fürge
Bánat riad fel? hogy lesz most tovább?
Bús az élet, de balga, aki gyászol;
Bozótok közt, csendes és árva pásztor,
Vágyaim csengős nyáját vigyázva terelem.
Olyan jó hinni, hinni: túl sötét tereken
Üdvöm rejti egy óra, mint Megváltót a jászol;
Mutasd az utat, csillag! ó, messzi Szerelem!
Küldd el ezt a verset szerelmednek! | |
|
További versek honlapunkról:
» Versek
Ilyenkor, ha nyilnak az orgonavirágok,
Sajnálom...
» Miért?
Miért kell nekem könnyes szemmel megállni
minden...
» Mese
Egy világvégi házban
Világszép lány lakott,
Vil...
» In aeternum
Amit megírtam sok, sok év előtt,
Látom, valóra...
» Othello
Oh őrizd a féltéstől szívedet.
Zöld szemű...
» Jó volna most is kívül állni
Jó volna most is kívül állni
de ezt is meg...
» A csermelyhez
Hová kis víz olyan sebessen,
Hová sietsz olyan...
» Vilma könyvéből
Kedves kisasszony, mondok valamit:
e szó:...
|
