|
Laktam már a magány monostorát,
Viseltem már a bús lemondás szürke
Kámzsáját, s homlokom megadva tűrte
A gondok ráncrepesztő ostorát.
Istenem! lesz-e sorsom mostohább?
Szívem mélyén, mint odvából az ürge,
Könnyem vizétől milyen új és fürge
Bánat riad fel? hogy lesz most tovább?
Bús az élet, de balga, aki gyászol;
Bozótok közt, csendes és árva pásztor,
Vágyaim csengős nyáját vigyázva terelem.
Olyan jó hinni, hinni: túl sötét tereken
Üdvöm rejti egy óra, mint Megváltót a jászol;
Mutasd az utat, csillag! ó, messzi Szerelem!
Küldd el ezt a verset szerelmednek! | |
|
További versek honlapunkról:
» Mese
Egy világvégi házban
Világszép lány lakott,
Vil...
» Miért?
Miért kell nekem könnyes szemmel megállni
minden...
» Versek
Ilyenkor, ha nyilnak az orgonavirágok,
Sajnálom...
» Nem mehetek hozzád
Szép nyár van ott?
Itt nyara van minden...
» Dal
Amíg te nem szűnsz
Szeretni engem,
A bú is...
» Féltékenységféle
Mondd, hogy éltek? Gond-bajokban?
Reggel hogy...
» Átváltozás
Rossz voltam, s te azt mondtad, jó vagyok.
Csúf,...
» Warum
Nincs szavam, édesem,
pedig be bőven...
|
