|
Laktam már a magány monostorát,
Viseltem már a bús lemondás szürke
Kámzsáját, s homlokom megadva tűrte
A gondok ráncrepesztő ostorát.
Istenem! lesz-e sorsom mostohább?
Szívem mélyén, mint odvából az ürge,
Könnyem vizétől milyen új és fürge
Bánat riad fel? hogy lesz most tovább?
Bús az élet, de balga, aki gyászol;
Bozótok közt, csendes és árva pásztor,
Vágyaim csengős nyáját vigyázva terelem.
Olyan jó hinni, hinni: túl sötét tereken
Üdvöm rejti egy óra, mint Megváltót a jászol;
Mutasd az utat, csillag! ó, messzi Szerelem!
Küldd el ezt a verset szerelmednek! | |
|
További versek honlapunkról:
» Mese
Egy világvégi házban
Világszép lány lakott,
Vil...
» Versek
Ilyenkor, ha nyilnak az orgonavirágok,
Sajnálom...
» Miért?
Miért kell nekem könnyes szemmel megállni
minden...
» Utolsó levél
Feküdj a vízre,hagyd magad sodorni,
mint...
» Szerelmi ciklus 1927-28-ból
Szakítottunk.
Te véresre csókoltad a számat
és...
» Vallomás
Hazug volt mind: a szó, kacaj,
A vig tekintet,...
» Köd szürkül...
Köd szürkül a tegnapi rózsa helyén,
Eltünnek a...
» Vágy
Egy szent, egy égi csókot esd - leányka!
Zajongv...
|
