Hogyne szeretnélek

Ha nevet egyik szem, vagy könnyektől ázik,
Szintén vele nevet, vele sír a másik:
Szomszédba fogamzott rózsabokor ága
Szerelmesen hajlik át a szomszédjára;
Fáradt madár szépen párjához simulva
Piheni keresztül lágy fészkén az éjet.
Minden szereti itt saját maga társát,
Hát én, édes társam, hogyne szeretnélek!

Páros élet legszebb ezen a világon,
Vágyik is minden, hogy párjára találjon;
Még a fa is, mely tar pusztákon növekszik,
Árvaságán az is enyhítni törekszik:
Társul maga mellé árnyékát rajzolja,
Úgy űzi el a zord egyedüliséget.
S ha kedves a fának még az az árnyék is,
Hát én, édes társam, hogyne szeretnélek!

Legényember sorsát magam is átéltem.
Szabad élet, de nem irigyelem mégsem:
Van, aki virágot tűzzön kalapjába,
De nincs, aki ágyát megvesse puhára;
Senkire sincs gondja, de e gondtalanság
Sokszor olyan nehéz gondot ád szivének!
Te vetted le rólam ezt a nehéz gondot:
Hát én, édes társam, hogyne szeretnélek.

Mondják: nyüg az asszony, ha már egyszer társunk,
Tilalmaz, hogy többé másokat is lássunk,
Mint a pásztortűz, mely, ha fellobog este,
Nem enged ellátni maga mellől messze.
De hadd korlátozza szemünket az a tűz,
Csak adjon egy kis fényt, egy kis melegséget,
Pásztor is szereti az ő pásztortüzét,
Hát én, édes társam, hogyne szeretnélek!

Szerettelek én már akkor is tégedet,
Mikor igazán még nem is ismertelek,
Mikor még egyebet mit se tudtam rólad,
Csak hogy ünnepelt lány, ifju, viruló vagy.
Ki sejthette volna kincseit még akkor
A kis, falusi lány tiszta kebelének?
Most tudom én, csak most, igazán, hogy mi vagy!
Hát én, édes társam, hogyne szeretnélek!

Te vagy mindenem, kit semmi sem pótolhat,
Fölöttem egyedül te uralkodol csak.
Ragyoghat az égről a napvilág másnak:
Engem éj környékez, bús éj, ha nem látlak.
Szivemben tavasz van, ha mosolyod rám süt,
S ha kedved elborult: a szivemben tél lett.
Üdvöm, kárhozatom csak te lehetsz nékem!
Hát én, édes társam, hogyne szeretnélek!

Mikor úgy kettecskén ülünk egymás mellett,
S a boldog merengés némasága meglep,
Magamtól nem egyszer kérdezem titokban:
Vajjon én szeretlek, vagy te szeretsz jobban?
De ki mérhetné meg, hogy két feneketlen
Tenger vize közül melyik vize mélyebb?
Csak az bizonyos, hogy nagyon szeretsz te is.
Hát én, édes társam, hogyne szeretnélek!

A mi szerelmünket nem ez a föld szűlte:
Valami szebb, tisztább csillagból került le,
Miként a meteor, melyet lángra gyulladt,
Fényes töredékben egy más világ hullat.
S ha nem e föld szűlte, földiek módjára
Sír határkövénél nem is érhet véget.
Elmulhatunk mi, de megmarad szerelmünk!
Hát én, édes társam, hogyne szeretnélek!

Majd, ha már fed minket szomorufűz árnya,
Gazdátlan szerelmünk szétmegy a világba,
S fiatal szivekbe bélopódzva halkan:
Ujra virágzik ott egy-egy édes dalban;
Mit mi érzénk egykor, ismét rímbe csendül
Ajkán sok szerelmes lánynak és legénynek,
S dalról-dalra száll a halhatatlanságunk!
Hát én, édes társam, hogyne szeretnélek!