|
Fázol? várj, betakarlak az éggel,
hajadra épül a hímzett csillagok
csokra és holdat lehellek a
szemed fölé.
Már nem húz madarak búbos szerelme,
csak házak tárják lámpás ölüket
a szélnek és hangtalan fákon
ring a szerelem.
Valamikor az asszonyom leszel
és átkozott költők rettentő téli
danákkal valahol a hegyeknek
alján hiába énekelnek.
Szép bánat feszül a homlokom
alatt és fekete tájak tükröznek
sötéten összecsörrenő fogaimon:
ne félj.
Csak a februári egyszerűség
érett most bennem szerelemmé
és teljes vagyok már, mint nyáron
egy zengő égszakadás!
Küldd el ezt a verset szerelmednek! | |
|
További versek honlapunkról:
» Tavaszi szeretők verse
Látod!
boldog csókjaink öröme
harsog a fák...
» Alkonyatkor
appal az égről bő zuhatagban ömlik a fény.
Éjjel...
» Egy szenvedély margójára
A tengerpartot járó kisgyerek
mindig talál a...
» Szerelmes Ének
Hajaddal arcodat miért rejted te folyton?
Az...
» A' Csere
A' csintalan leányok
Szünetlenűl perelnek
Rám,...
» Szerelmes vers
Ajtómnál álltál. Nem engedtelek be.
Akárhogy...
» Léda és a Sors
Rossz vagy, vagy jó vagy?
Nem születtem én...
» Maradjon ez...
Maradjon ez sejtelemnek,
Fél igaznak, fél...
» Beszélgetés
Megállitottam valakit:
- Jó ember, mondd,...
» A hold fényében
A hold fényében párnára hajtom fejem,
álmatlan...
» Mese a szerelemről
Hol volt, hol-nem-volt ország
hol-nem-volt...
|
