|
Az emberélet útjának felén
az a vadon mögöttem tövig égett –
Láttam vetülni árnyát feketén
a könyörtelen beteljesülésnek.
Valahová vezettek lábnyomok;
egyre szűkebb lett a völgy, egyre mélyebb –
Ez adatott,
e múlás nélküli idő, e csorba
látóhatár, e könnytelen homok.
Micsoda szerelem fúlt itt a porba!
– – – Mentem tovább,
sikoltó pusztaságon át,
hol tett nincs téve, hol szó nincs kimondva,
s nem vár a vándor többé változást.
Ekkor, ahol újabb kör tűzterében
a táj fényt kap s az üldözött egész
megélt sorsával ismét szembenéz,
sötét kapu magasodott elébem:
„Ki itt belépsz…”
Beléptem.
Küldd el ezt a verset szerelmednek! | |
|
További versek honlapunkról:
» Mert szemben ülsz velem …
Mert szemben ülsz velem s csak a te arcod...
» Helyek, szerelmek
Nem leltem meg soha
helyem, hogy mondhatnám
...
» Csókok és szabaditások
Csókok, akiket, csókok,
Mindhalálig, akárhogyan...
» Mindent neked adok
Tied ez a márciusi hóvirág
az asztalodon.
S az...
» Klárikához
Halványodva kerűlsz Klárika! engemet,
mint a'...
» Ballada
Olyan bolondos egy történet:
Szegény fiúról,...
» Szerelem
Emlékszel-e még erre? Lángoló fejjel,
lángoló...
» A te tisztitó csókod
Nincs rajtam árnya bűnnek.
Nem érzek máma...
» Madár csőrében virág
Van-e madár, ki meghal, ha nem szerethet?
Van-e...
|
