|
Az emberélet útjának felén
az a vadon mögöttem tövig égett –
Láttam vetülni árnyát feketén
a könyörtelen beteljesülésnek.
Valahová vezettek lábnyomok;
egyre szűkebb lett a völgy, egyre mélyebb –
Ez adatott,
e múlás nélküli idő, e csorba
látóhatár, e könnytelen homok.
Micsoda szerelem fúlt itt a porba!
– – – Mentem tovább,
sikoltó pusztaságon át,
hol tett nincs téve, hol szó nincs kimondva,
s nem vár a vándor többé változást.
Ekkor, ahol újabb kör tűzterében
a táj fényt kap s az üldözött egész
megélt sorsával ismét szembenéz,
sötét kapu magasodott elébem:
„Ki itt belépsz…”
Beléptem.
Küldd el ezt a verset szerelmednek! | |
|
További versek honlapunkról:
» Adagio
Szállnak a vadlibák, szállnak,
a gyermekláncfü...
» Ó ne sirasd
Ó, ne sirasd, hogy gyönge voltál
S egy...
» Csipkerózsa
A vártoronyban szűzi csend,
A pergő rokka...
» Azt mondod...
Azt mondod: egy őrangyalt ád az Isten
Minden...
» Meg ne itélj...
Meg ne ítélj a találkozásról,
Mely közöttünk a...
» Kései vallomás
Uram, hallgasd meg könnyes asszonyod
kései,...
» Azért, mert
Lehet, magamért szeretlek.
Lehet, hogy...
» Egy úrilány portréja
Szép arc, kacér mosolyú, barna szem,
karcsú...
» Katitzához keserűségemben
Én szép szeretőmet patak partra vitted,
Engem...
|
