|
Az emberélet útjának felén
az a vadon mögöttem tövig égett –
Láttam vetülni árnyát feketén
a könyörtelen beteljesülésnek.
Valahová vezettek lábnyomok;
egyre szűkebb lett a völgy, egyre mélyebb –
Ez adatott,
e múlás nélküli idő, e csorba
látóhatár, e könnytelen homok.
Micsoda szerelem fúlt itt a porba!
– – – Mentem tovább,
sikoltó pusztaságon át,
hol tett nincs téve, hol szó nincs kimondva,
s nem vár a vándor többé változást.
Ekkor, ahol újabb kör tűzterében
a táj fényt kap s az üldözött egész
megélt sorsával ismét szembenéz,
sötét kapu magasodott elébem:
„Ki itt belépsz…”
Beléptem.
Küldd el ezt a verset szerelmednek! | |
|
További versek honlapunkról:
» Mint virágokon, úgy lépeget
Mint virágokon, úgy lépeget
s mintha röpítené...
» Hogyne szeretnélek
Ha nevet egyik szem, vagy könnyektől ázik,
Szint...
» Sonett - egy sanszonett-ről
Olyan a szoknyád, mint nyiló virág,
És minden...
» Az újj bor
Be jól esett, te kislyány,
Zsendült cseresznye...
» Zenit
Az utunk felfelé ivel;
Minden csók, minden...
» Vallomás
úgy szeretem, hogy
nagykabátban is vágynék
vele...
» Azt mondod...
Azt mondod: egy őrangyalt ád az Isten
Minden...
» Hópelyhek
I.
Láttad a vágy tűzét szememben.
Láttál egy...
» Egy ismeretlen széphez
Sugár de teljes
A termeted,
Kis pille...
|
