Róza emléke

Itt legszomorúbb az ősz arcának hervadása:
Levelet könnyező, megvénült fák alatt.
Utánad száll a szélben a hervadt lomb sírása
És közöttük haladva, lelked mélyére ássa
Érzést felszaggató körmét a hangulat -
És meg-megállsz merengve és vissza-visszanézel,
Hogy búcsút integethess egy sírnak árva kézzel,
Mert félsz: talán utólszor lehettél még ma itt,
Hogy ráhintsed porára az ősz virágait?

Mert nem hiszel az élet kecsegtető szavának,
Ha láttad csalfaságát: hogy' szegte meg szavát,
S mikor reményeid már a szép jövőbe szállnak,
Titokban cinkosává szegődve a halálnak:
A kincsedet kezére hogyan játszotta át!
Ha búslakodtok is most, ti fák, de még reméltek,
Mert visszatér a szép nyár s ti újra vígan éltek!
De én előre látom a télben vesztemet -
Mert rám hulló havával örökre eltemet.

Ha szív életre dobban: a kéz már a kilincsen,
Mely egy nyomásra nyitja elmúlás ajtaját!
Ő lesz-e majd: virágot aki sírodra hintsen,
Ha kezemet halálom tartja már rabbilincsen?
Bár még poromat is szerelmem hatja át.
A sírra visszanézek s lelkemben megjelennek
Borúlatos felhői szomorú sejtelemnek:
Repül év év után majd, az idő messze jár
És rá, hogy megpihenjen, felejtés fészke vár.

De nem, nem! hozd meg a vigasztalást, reményem
Hogy lesz még szív, amelybe az emlék visszatér.
Uram, hozzád kiáltok és Tőled esdve kérem:
Ha e földön való sok küzdelmemért a bérem
Kiadod: ez legyen csak, ez legyen majd a bér!
És áldd meg azt a szívet, amelyben újra éled,
A sír porán virága mikor majd szerteszéled!
Az emlék visszaszálló szépsége, bánata
Olyan lesz, mintha hímzett új köntöst váltana.

Virághintő kezedre, mert lelkem oda lebben,
Szelőben szállatom rá hízelkedésemet,
Adok, mit adhatok és hálám kísérjen ebben:
Szépség megismerését, hogy élhess így te szebben,
Merengést meg rajongást, hevült érzéseket!
S amire álmaidban vágyakoztál, hiában:
Lelked megifjodik majd tisztult harmóniában,
Mellyel a durva porból magasba terelem,
Hogy lásd: milyen hatalmas az örök szerelem!