Jaj, szívem gyötrelmi...

Jaj, szívem gyötrelmi, sebeim fájdalmi
Vajjon de mikor szűnnek?
Sűrű könnyhullásim, gyakor sóhajtásim
Naponkint ím mint nőnek,
Bánatim sebembe, elbágyadt szívembe
Újabb nyilakkal lőnek.

Látom, hogy már soha nem vidul, mert moha,
Mint rút köd bús szívemet,
Szomorúságimnak, méltó siralmimnak
Elborítá elmémet,
Felhőt szaporítok sóhajtásimmal, óh
Fogyatom életemet.

Szánjatok, kősziklák! erdők, kies puszták,
Bánkódjatok énrajtam!
Szánjatok meg, kérlek, mert, jaj, búba élek
És ím, mire jutottam.
Mezők szép virági, vizek friss folyási,
Könnyezzetek énrajtam!

Erdei sok vadak, repülő madarak,
Sok jajszómot halljátok!
Te is csendes Ekhó, hallod, hogy gyakran „óh!”
Jön ki számon, s tudjátok
Okát bánatimnak, gyakor panaszimnak,
Miért, hogy meg nem szántok?

Óh, könyörületlen, kemény és kegyetlen
Tigrisek és sárkányok!
Méltó siralmimon, szörnyű fájdalmimon
Néktek is, oroszlánok,
Essék meg szívetek! áradjon könnyetek
Mérges viperakígyók!

Tengernek habjai, cet és más halai,
Értsétek meg jajszómat!
Kérlek, megszánjatok, bár csak sóhajtsatok
S enyhítsétek kínomat
Azzal, mert már nékem nincsen reménységem,
Hogy elfelejtsem búmat.

Ha Orfeuszt régen hallgattátok híven,
Hogy kesergett lantjával,
Sőt még Proserpina, Poklok királynéja
Megszánta, s bánatjával
Lágyította szívét, Euridikéjét
Megnyerte nótájával.

Méltán engemet is szánhattok, mert én is
Kesergek, jaj, szüntelen!
Mind éjjel és nappal bús óráim jajjal
Múlnak s abban véletlen,
Mint mély örvényébe, tenger mélységébe
Merültem reménytelen.