Áldott Magánosság, jövel! ragadj el
Álmodba most is engemet;
Ha mások elhagyának is, ne hagyj el,
Ringasd öledbe lelkemet!
Öröm nekem, hogy lakhelyedbe szálltam;
Hogy itt Kisasszondon reád találtam.
E helybe andalogni jó,
E hely poétának való.
Itt a magános vőlgybe és cserében
Megfrisselő árnyék fedez,
A csonka gyertyányok mohos tövében
A tiszta forrás csergedez.
Két hegy között a tónak és pataknak
Nimfái kákasátorokba laknak;
S csak akkor úsznak ők elő,
Ha erre bőlcs s poéta jő.
A lenge hold halkal világosítja
A szőke bikkfák oldalát,
Estvéli hűs álommal elborítja
A csendes éjnek angyalát.
Szelíd Magánosság! az íly helyekbe
Gyönyörködöl s múlatsz te; ah, ezekbe
Gyakran vezess be engemet,
Nyugtatni lankadt lelkemet.
Te a királyok udvarát kerűlöd,
Kerűlöd a kastélyokat;
S ha bévétődsz is, zsibbadozva szűlöd
Ott a fogyasztó gondokat.
A félelem s bú a vad únalommal -
Csatáznak ott a tiszta nyúgalommal.
A nagy világ jótétedet
Nem tudja s útál tégedet.
Ohajtoz a fösvény, de gyötrelemmel
Goromba lelkét bünteted;
A nagyravágyót kérkedő hiszemmel
A lárma közzé kergeted.
Futsz a csatázó trombiták szavától,
Futsz a zsibongó városok falától:
Honnyod csupán az érező
Szív és szelíd falu s mező.
Mentsvára a magán szomorkodónak
Csak a te szent erődbe van,
Hol bíztatásit titkos égi szónak
Hallhatja a boldogtalan.
Te azt, ki megvetette a világot,
Vagy akinek már ez nyakára hágott,
Kiséred és apolgatod;
Magát magával bíztatod.
Te szűlöd a virtust, csupán te tetted
Naggyá az olyan bőlcseket,
Kiknek határtalanra terjegetted
Testekbe kisded lelkeket.
Tebenned úgy csap a poéta széjjel,
Mint a sebes villám setétes éjjel;
Midőn teremt új dolgokat
S a semmiből világokat.
Óh, kedves istenasszony! én is érted
Gyakorta mint sohajtozom,
Mert szívemet baráti módra érted,
Midőn veled gondolkozom.
Ártatlanúl kecsegtetel magadba,
Hív vagy, nem úgy, mint a mai
Színes világ barátai.
Lám, mely zavart lármák között forognak
A büszke lelkek napjai,
Kőről kövekre görgenek, zajognak,
Mint Rajna bukkanásai. -
De ránk mikor szent fátyolid vonúlnak,
Mint éji harmat, napjaink lehúllnak,
Tisztán, magába, csendesen:
Élünk, kimúlunk édesen.
Sőt akkor is, mikor szemem világán
Vak kárpitot sző a halál:
Ott a magánosság setét világán
Béhúllt szemem reád talál.
Síromba csak te fogsz alá követni,
A nemtudás kietlenén vezetni:
Te lészel, ah! a sírhalom
Vőlgyén is őrzőangyalom.
Áldott Magánosság! öledbe ejtem
Ottan utólsó könnyemet,
Végetlen álmaidba elfelejtem
Világi szenvedésemet.
Áldott Magánosság! te légy barátom,
Mikor csak a sír lesz örök sajátom.
De ez napom mikor jön el?
Áldott Magánosság, jövel!
Küldd el ezt a verset szerelmednek! | |
|
További versek honlapunkról:
» Sötétedik Tüdő taglója, szürke menny
szelekre ül, gyüjti...
» Magam vagyok Magam vagyok és csak magányra vágyom,
magamra...
» Vársz A mélyben a szélre vár a város.
Te vele...
» Szeretnék szeretni Szeretnék szeretni.
Mert nem szeretek mélyen,...
» Magányosság erdejében Ez itt a magányosság erdeje.
Itt én vagyok...
» Leselkedő magány És egyszer, tudom, te is elmégy
a nyughatatlan...
» Tatjána levele Anyeginhoz Nem te vagy itt árnyék-alakban
s nézel reám e...
» Meddő órán Magam vagyok.
Nagyon.
Kicsordul a könnyem.
Hag...
» Bolyongok Hol van az a kis ház, hol kevesen járnak?
És...
» A Holdhoz Újra leng ezüst ködöd
Völgy s bokor felett,
Új...
» Jaj... Féltékeny élet a magányos élet
s mint sárga...
» Magány Mint héjj az almát, borít a magány,
körülkerítet...
» Ne menj el Ne menj el, míg tőlem engedélyt nem kérsz,...
» Vágy Ami után kapkodsz, elvész,
amit elengedsz,...
» Veled Nem, csoda ma se történt,
megint csak este...
» Alkony felé Nem sok, ami időmből hátra van,
Szeress,...
» Ódondad kérelem még valamikor ma mondd el nekem
szerelmed...
» Boldogság Boldog az, ki e világon
Senkit nem szeret,
Élve...
|