|
És egyszer, tudom, te is elmégy
a nyughatatlan árnyak útján.
Mogorva lesz, üres és értelmetlen
a hóbaguggolt kis fagyos faház.
Tárva felejted az ajtót.
Küntről beszitál, borzongat a köd
s az esti szél bezúg, besír
a végtelen fjordok felől.
Egy elfelejtett képedet
felakasztom a deszkafalra,
örökmécsest gyújtok elébe...
És csöndesen a küszöbre ülök.
Küldd el ezt a verset szerelmednek! | |
|
További versek honlapunkról:
» Jaj...
Féltékeny élet a magányos élet
s mint sárga...
» A Holdhoz
Újra leng ezüst ködöd
Völgy s bokor felett,
Új...
» A magánossághoz
Áldott Magánosság, jövel! ragadj el
Álmodba...
» Vársz
A mélyben a szélre vár a város.
Te vele...
» Magányosság erdejében
Ez itt a magányosság erdeje.
Itt én vagyok...
» Meddő órán
Magam vagyok.
Nagyon.
Kicsordul a könnyem.
Hag...
|
