És egyszer, tudom, te is elmégy
a nyughatatlan árnyak útján.
Mogorva lesz, üres és értelmetlen
a hóbaguggolt kis fagyos faház.
Tárva felejted az ajtót.
Küntről beszitál, borzongat a köd
s az esti szél bezúg, besír
a végtelen fjordok felől.
Egy elfelejtett képedet
felakasztom a deszkafalra,
örökmécsest gyújtok elébe...
És csöndesen a küszöbre ülök.
Küldd el ezt a verset szerelmednek! | |
|
További versek honlapunkról:
» Meddő órán Magam vagyok.
Nagyon.
Kicsordul a könnyem.
Hag...
» Vársz A mélyben a szélre vár a város.
Te vele...
» A Holdhoz Újra leng ezüst ködöd
Völgy s bokor felett,
Új...
» A magánossághoz Áldott Magánosság, jövel! ragadj el
Álmodba...
» Bolyongok Hol van az a kis ház, hol kevesen járnak?
És...
» Tatjána levele Anyeginhoz Nem te vagy itt árnyék-alakban
s nézel reám e...
|