Szerették egymást

Szerették egymást!
Kék ajkuk megszenvedte a fényt a hajnalözönben.
Kemény éjszakából kilépő ajkuk,
fölhasadt ajkuk. Hol van a vér, a vér?
Félig éj és félig fény heverőjük hajóján szerették egymást.

Szerették egymást; mintha az összeránduló virág ölébe hosszú tövis ér,
mintha ujjam egy új drágakő csillogó szerelmébe kóstol,
mintha az emberarc, ez a szomorúságban borongva keringő hold
fölragyog, mert végigvág rajta a csókból font ostor.

Szerették egymást éjjel, mikor a föld alatt
mély kutyák lüktetnek, és az álmukban archaikus vállak
módjára nyújtózó völgyek megérzik önnön simaságukat:
simogatás, selyem, kéz, érkező hold könnyű súrlódása.

Szerették egymást szerelemmel a hajnal oszlopai közt,
a kemény éjszakába börtönzött kövek között,
és a kövek megkeményedtek, mint az órákba dermedt testek,
mint a csók, ha fogról fogra csattan.

Szerették egymást nappal, mikor a tengerpart megdagad,
mikor combjainkat selymes lábujjaikkal a habok simogatják,
és testek szállnak föl a földről és magasan lebegnek.
Szerették egymást nappal, tenger fölött és ég alatt.

Tökéletes dél! Engedékenyen és ismerősen szerették egymást,
mindennél magasabb, fiatal tenger, meghitt határtalanság,
a már megélt magánya, és a test beleolvad az ágyba,
és a messzeségbe vesző horizontok dallamként egymásba folynak.

Szerelemmel szerették egymást, mint a folt nélküli hold,
mint a kerek tenger, mely végiggördül az ég ábrázatán.
Ájult vizek alatt, arcuk sötétjében
elnémult a dallam; és ideges, vörös halak derengenek fel.

Nappal és éjszaka, alkonyat, hajnal, tér,
az új hab meg a régi, a menekülő, az örökkévaló,
a tenger, a föld, a hajó, az ágy, a toll, a láng,
fém és zene, száj és csönd, növény és világ,
nyugalom, az ő alakja. Szerették egymást, ordítom!