A hóvirág

A misén ott volt Ida is,
a szép halvány jegyzőleány,
s álmodozó éjszemével
édesdeden nézett reám.
Körültünk az ének zengett,
s beáradt a tavaszi fény.
Az orvos hozzám hajolt és szólt:
"Egy évig sem él ez a szegény."

Az erdőn át hazakisértem.
Oly halvány volt, olyan fehér,
mint a gyönge kis hóvirág,
mely nyarat, őszt soha nem ér.
És vidám volt, és oly boldog,
mint maga a szép kikelet,
mely friss lombok koszorúit
Bontogatta fejünk felett.



Az erdei fülemile
a bokrok közt dalolgatott.
- Álljunk meg, szólt. És a szemén
egy harmatcsepp, könny csillogott.
- Kis Ida, mért sír? mondja csak!
- Egy mese jut az eszembe,
egy mese, - szólt mosolyogva -
hogy a madár leány lelke.

Az útfélen vadrózsa nyílt.
Szólt: - Hajamba tűzök egyet.
És két bimbót leszakított,
s kalapomhoz tűzött egyet.
És mikor elváltam tőle,
megszorította a kezem.
Utána néztem hosszasan,
s nem láttam többé sohasem.