Ha birizgálna szerelem bökése

Ha birizgálna szerelem bökése,

mihaszna lány csavarná el fejem,

háncsból kikelne, hántaná a kéjt,

és mint kisborju piros érintése

birizgálna tüdőmből nevetést:

almát: vízözönt nem félnék sosem

s tavaszi pörsenést.



Fiú lesz, vagy lány? Eldöntik a sejtek,

míg hús szilvája hull, akár a láng.

Ha sarjadzó haj bizsergetni kezd,

ha szárnyaló csontok barlangból keltek

s baba-comb közt emberi viszketeg:

nem rémíthetne a bitó, a bárd

s harci pálca-kereszt.



Fiú lesz, vagy lány? eldönti a kéz majd,

mely zöld lányt, párostól, a falra fest.

Ha belém-furakodna szerelem,

ha majd piszkáló pimasz kölyök-éh hajt,

hevet gyújtva ernyedt idegeken:

nem félnék ördögödtől, szomju test,

se tőled, sírverem.



Ha birizgálna szerelem bökése,

melytől nem simul ki a ránc soha,

se beteg vénség fürtje a fejen:

az idő, a rák, a szomj szűzi fészke

legyeknek hagynának vaj-hidegen,

szennyes tajtéktenger megfojtana

lábadnál, kedvesem.



Félig enyém, félig az ördögé

e világ, nő-mákonytól részegen,

villás némber-szem bimbóján köröz.

Vén csőnk veleje, mint a magamé,

a tenger minden heringje büdös:

ülök s a kukacot nézegetem,

mely rág körmöm mögött.



Csak ez birizgál, ez a bökkenő.

Vesszején hintál a bütykös majom,

vérhomály s dajkáló pólyák alatt

kacaj éjfelét el nem éri ő,

úgy sem, ha igaz szépségre akad

arán, anyán, s hágy horzsoló uton

hat apró lábnyomot.



Mi hát a bökkenő? Halál bökése?

Csókban a bogáncs: a szád, kedvesem?

Kereszten nőttünk, tövissel, a fán?

Holttestnél csúfabb a halál beszéde,

hajad beszédes sebeimre száll.

Ha e bökés ér: az ember legyen

az én metaforám.