Brekeke úr házassága

Megunta Brekeke a magányosságot,
Igen megkívánta a szent házasságot,
Megkívánta, haj, de hiába kívánta,
Mert a béka kisasszony,
Kik közül válasszon,
Vala bár ezer is, hideg volt iránta,
Mint a jég oly hideg,
Nem kellett senkinek.
Bántotta Brekekét ez a nagy hidegség,
Kuruttyországban hogy senkinek se tessék.
Szörnyű haragjában
Magát frakkba vágta,
S addig meg nem állott,
Sehol meg se szállott,
Ment, mendegélt folyton, Tiszán túl, Dunán túl,
Hegyre fel, völgybe le, még bele is sántult,
Míg rá nem talála
Legszebb virágszálra,
Aki vala lánya Cincogi királynak,
Mezei egerek hatalmas urának.
Nagyot dobbant szíve a jó Brekekének,
S szállott ajakáról az alábbi ének:
- Hős király leánya,
Szívemnek bálványa,
A nevem Brekeke,
Óh, mondjad: kellek-e
Örökös párodnak, míg a világ s két nap?
Felelt a királylány, kinek hangja vékonyabb
Vékony selyem szálnál,
S szebb a citeránál:
- Uram, bár magamat megtisztelve érzem,
Ajánlom magának, hogy más után nézzen.
Vigye az irháját,
Rózsa bokrétáját,
Van már nekem párom,
Éppen ide várom!

Szegény Brekekének arca nagyot nyúla,
Monoklija mögül a könny kicsordula.
Frakkra, monoklira vala nagy költsége,
S haj, még nincs feleség! Itt a mese vége.