Nem tudok oroszul

Visszajöttem a Tátrából félig-meddig holtan,
Ennélfogva utókúrán tengerparton voltam.
Nem hittem, hogy a tenger most ily unalmas légyen,
Hárman-négyen ácsorogtunk naponta a plédzsen.
Unalmas volt a közönség, unalmas a tenger,
Nem volt ottan mindössze csak egy érdekes ember.
Orosz volt és katona volt és a kardja csörgött.
Sajnáltam, hogy nem kezdhetek hamar egy kis flörtöt,
Mert nem tudok oroszul, nem tudok, nem.

Megírtam az uramnak is ezt az orosz dolgot,
Mire férjem válasz gyanánt nyolc oldalon morgott.
Azt írta, hogy ne próbáljak szóba állni, mert ő
Tudja jól, hogy veszedelmes a tengeri ferdő.
Az orosz meg, mintahogy a novellahőst festik,
Járt utánam, járt utánam délelőttől estig,
Én azonban férjem szavát dehogy is feledtem,
Ha az orosz megszólított, levegőnek vettem,
Hisz nem tudok oroszul, nem tudok, nem.

Mi történik egy éjszaka fél kettőkor pontban:
Szállodámban egyszer csak a szobaajtó koppan.
Ahogy voltam, kinyitottam. Azt hittem, a kellner.
Erre belép, uramisten, az az orosz ember.
Nem értettem hamarjában, mi a manót suttog,
Ottan álltam, mint egy bálvány, nem szóltam egy kukkot.
Azt akartam mondani, hogy takarodjon nyomban,
De nem tudtam kiáltani semmit zavaromban,
Hisz nem tudok oroszul, nem tudok, nem.