Az elhagyott nő

Tévedsz, ha azt hiszed: elnyelt a távol,
és szomjazom, és nyomod sem lelem.
Megragad, s nem enged el szemem,
e két szem, mely sötét csillag gyanánt világol.

Itt maradsz e szemhéj alatt,
rád zárom - hogy szöknél ki innen?
Vadászháló-érzékeimben
a fogoly vad örökre bent marad.

Nem ejtesz többé el, mint holmi fonnyadt
virágcsokrot, amely
a szűk utcán sajogva hullik el,
port rúghat bárki rá és rátiporhat.

Szerettelek. Nagyon szerettelek.
Úgy sírtam...Forró könnyel kérve téged...
Most még jobban szeretlek, mert szenvedtem érted,
midőn nem írtál többé levelet.

Barátom voltál, uram és a keskeny
szigetsáv fároszának őre,
gyümölcsösöm kertészkedője,
akadt bölcsebb - igazabb nem volt egy sem.

Csak sejtettem: széttört a rév, ahol
otthon volt ifjúságom - s felszívódva
csöpögnek el a kis Napok a porba.
Csak álltam s néztem, ahogy távozol.

Átvonulásod úgy él napjaimban,
mint ruhában az illat, amelyet
nem ismer, nem tud, csak magába szed,
és többé el nem illan.