Utolsó levél

Feküdj a vízre,hagyd magad sodorni,
mint folyóban a sárga falevél,
minek ereje óriás folyónyi,
miközben pihe-módra alig él.


Simulj a vízre, élj vízszintesen, hogy
ne látszódjék belőled semmi sem,
amíg a nyár arany ereje elfogy,
ő csak lebeg a végtelen vizen.

Suhanj vele - nem kell kirajzolódni,
nem kell pörögni, zúgni - lenni kell,
az Isten kezéből kiejtett holmi
a bőr levélerezeteivel.


A fa emléke borul, mint az árnyék
a hömpölyödő hűs folyón föléd,
nagy koronája biztat egyre: szállj még,
röpülj, suhanj, kitárva vár az ég!

Ne higgy neki. - Nem fa. Te a levél vagy,
mit üzenetül írott valaki,
amit kifog a parton, ha elég nagy
lesz majd a csönd, egy másik valaki.


Ki írt? Kinek? A betűk elmosódnak?
Kibetűzi őket az alkonyat?
Ne gondolj véle, magad megadón hagyd,
hogy fújja a szél levélarcodat.

Az út a fontos, mi magába fogja
a célt, ami Isten szívében él,
simulj a vízre, magad megadón hagyd,
hogy fújja levélarcodat a szél.