|
A perc után, a lobbanás után,
a fényszárnyak, a robbanás után,
melyben agyamtól a láb-ujjadig
a mindenség végső határait
bejárta bennünk isten gyönyöre,
a csúcs után, s zuhanva már: ugye,
te is érezted, mint én, azt a jó
lankadást, a visszazsugorodó
életet, az emberit, amit én?
Még ájult voltam, s bőröm felszinén
valami nyugodt, ismerős meleg
ömlött el: az újra-nyíló erek
hálót szőttek, varázsköpenyt, reánk,
s az zsongatott és altatott: a szánk
félrecsúszott: még éreztem, milyen
édes voltál, és hogy a szerelem...
Aztán semmi... Most meg, ébredve - Te,
mondd csak, emlékszel? Emlékszel? Mire?!
Küldd el ezt a verset szerelmednek! | |
|
További versek honlapunkról:
» Tavaszi tüzek láttán
Egy volt szerelem emlékére
Már lábadoznak,...
» Azt mondod...
Azt mondod: egy őrangyalt ád az Isten
Minden...
» Más kell
Elég a halódás. Nem izgat engem
a magány, a...
» A lantjáról
Akartam Atreusnak
Vitéz két magzatit,
Akartam...
» Tószunnyadó
Tószunnyadó békességgel,
elülő végtelenséggel
ó...
» Ősszel
Beteg, hervadt az őszi táj,
Minden nyomon...
» Amit csinálunk
Oly remek dolog,
amit mi csinálunk:
hőt, havat...
» Pók-románc
Pók-korában jól ismertem
kegyedet.
Lenge háló...
|
