A perc után, a lobbanás után,
a fényszárnyak, a robbanás után,
melyben agyamtól a láb-ujjadig
a mindenség végső határait
bejárta bennünk isten gyönyöre,
a csúcs után, s zuhanva már: ugye,
te is érezted, mint én, azt a jó
lankadást, a visszazsugorodó
életet, az emberit, amit én?
Még ájult voltam, s bőröm felszinén
valami nyugodt, ismerős meleg
ömlött el: az újra-nyíló erek
hálót szőttek, varázsköpenyt, reánk,
s az zsongatott és altatott: a szánk
félrecsúszott: még éreztem, milyen
édes voltál, és hogy a szerelem...
Aztán semmi... Most meg, ébredve - Te,
mondd csak, emlékszel? Emlékszel? Mire?!
Küldd el ezt a verset szerelmednek! | |
|
További versek honlapunkról:
» Elza szeme Szemed oly mély midőn szomjazva ráhajoltam
Tükré...
» A szépség üzenete Mily jóságokat szeretünk benned. Szépség, mily...
» Mi volna .. Mi volna, ha megtudnám, nem szeretsz?
–...
» Zenit Az utunk felfelé ivel;
Minden csók, minden...
» Pirongatol, édesanyám Pirongatol, édesanyám,
Mért néznek a legények...
» Mi vonja... Mi vonja ugy fejed a te kis kezedre?
Tán a mik...
» Tatjána levele Anyeginhez Én írok levelet magának -
Kell több? Nem mond...
» Kérdezd: szeretlek-e? Kérdezd: szeretlek-e? s megmondom én,...
|