|
A perc után, a lobbanás után,
a fényszárnyak, a robbanás után,
melyben agyamtól a láb-ujjadig
a mindenség végső határait
bejárta bennünk isten gyönyöre,
a csúcs után, s zuhanva már: ugye,
te is érezted, mint én, azt a jó
lankadást, a visszazsugorodó
életet, az emberit, amit én?
Még ájult voltam, s bőröm felszinén
valami nyugodt, ismerős meleg
ömlött el: az újra-nyíló erek
hálót szőttek, varázsköpenyt, reánk,
s az zsongatott és altatott: a szánk
félrecsúszott: még éreztem, milyen
édes voltál, és hogy a szerelem...
Aztán semmi... Most meg, ébredve - Te,
mondd csak, emlékszel? Emlékszel? Mire?!
Küldd el ezt a verset szerelmednek! | |
|
További versek honlapunkról:
» A szépségének aszkétája
A szépségének aszkétája lettem.
Szépség-bolond...
» Az idő eljár
Búcsút vett húsz esztendő,
Sok multtá lett...
» Ó ne sirasd
Ó, ne sirasd, hogy gyönge voltál
S egy...
» Szeretnék átölelni...
Szeretnék átölelni ma egy embert,
Ki olyan árva...
» Szerelem és nemes szív
Szerelem és nemes szív mindig egyek,
miként...
» Ha kék szemed ég volna
Ha kék szemed ég volna, úgy
Ránéznék...
» Hajnali nyomok
Látom: ma erre jártál,
Nyomot hagytál a...
» Vígasztalás
Ah! hogy beszéljek újolag
Őróla néked, árva...
|
